3

Hogy mit is éreztem azokban a pillanatokban, nehéz lenne megfogalmaznom, mert még én sem tudom. Egyszerre éreztem dühöt, meglepettséget és kellemetlenséget, olyan furcsa helyzet volt ez az egész. Beront pont akkor és pont abba az irodába pont az a fiú, aki tegnap ugyancsak pont ott és pont akkor volt jelen, ahol és amikor én, ami más esetben talán annyira nem lenne különös, de ezt az alakot olyasmi lebegte körül, ami nyomasztó érzést váltott ki belőlem. Sötét volt az egész lénye, mégis csillogott abban a fegyelemben és figyelemben, amit az emberek mutatnak ki, mikor jelen van. A nyakamat merném rátenni, hogy ezzel a fiúval nincs minden rendben, tagja a pokolnak, ami a föld felett zajlik, meghatározó alakja annak. Olyasvalaki volt, akivel nevelésemtől és természetemtől fogva nem szívesen szívnék egy levegőt, de mit tudok tenni, ha mindenütt ott van? Eltűnni, ami ez esetben érdekes képet mutatna és nem járnék jól vele, hisz nem szabad elfelejtenem, egy állásinterjún vagyok. Talán én vagyok az egyetlen, aki még emlékszik erre, ugyanis a kosztümös, zord tekintetű nő már szótlanul elhagyta a helyiséget, az igazgató pedig lesütött tekintettel vizsgálta a papírom, amit már ki tudja hányadik alkalommal olvasott újra. Csak Jimin és én voltunk az, akik figyeltek a másikra. Figyelte minden egyes mozdulatomat, csak úgy, mint én. Azt hittem, ha bámulom, majd mindent megtudok, amire kíváncsi voltam, pedig ez egyértelműen nem így működik.
- Hm, úgy látom, elég okosnak érzed magad, hogy itt dolgozz - olvasta végig az önéletrajzomat, amit csak úgy modortalanul, és mindenféle kérdés nélkül kivett a férfi kezéből, aki ezt sem kommentálta, ahogy a punk fiú eddigi tetteit sem. Esküszöm, mindjárt leütöm. Mégis kinek képzeli magát ez a telefirkált és minden hülyeséggel teleaggatott srác?! És egy vállalat vezetője miért ilyen papucs, hogy ne szóljon rá? Komolyan, nem értem, mi folyik itt.
- Úgy gondolom, hogy képes vagyok helytállni ebben is. - válaszoltam semleges hangnemben, nehogy azt higgye, hogy számon kérhet, elvégre az én szememben és ismereteim alapján ő egy senki. Akkor meg mit játssza a professzort? A puszta jelenlétével is piszkálja az idegeimet, hát még ha megszólal. Sikerült alig 1 órán belül megutáltatnia magát velem.
- Ebben is? Miért, még mikre vagy képes? - lelökte hanyagul a papírlapot a gondosan kifaragott és lecsiszolt barna faasztalra, ami lomhán leszállt arra. Egyik kezével megtámaszkodott rajta, míg másikat derekán pihentette, jobb lábát pedig a bal előtt keresztezte, így méregetett engem. Az a vigyor, amit már ha álmomból is felkeltenek emlékszek rá, megint kiült az arcára. Annyira gúnyos, annyira magabiztos, annyira tiszteletet követelő, annyira össze tud vele zavarni.
- Azt hiszem, ez már egy másik téma tárgya, Jimin. Én azért vagyok itt, hogy meggyőzzem az igazgató urat, hogy megfelelő vagyok az asszisztensi állásra. - amint megemlítettem a csendben ülő férfit ránéztem felhúzott szemöldökkel, mire ő megköszörülte a torkát és felegyenesedett nagy székében.
- Rendben. Öm... Köszönöm a jelentkezést, és hogy eljött, majd értesítjük, megkapta-e az állást - mondta, hangja néhol kissé megremegett, de a végére már sikerült megtalálnia a saját hangnemét.
- Tessék? Ennyi? De én azt hittem-
- Igen, ennyi. A viszontlátásra, kisasszony - mogorva tekintettel az ajtó felé mutatott, jelezve, ideje elhúznom a csíkot. Pofám leszakad. De még mennyire, hogy leszakad! Megjelenik ez a tahó, és tönkretesz mindent! Miért?! Miért pont most kellett bejönnie?! Máris utálom, mélységesen utálom!
Feldúlt voltam, nagyon is, de tudtam, jobban járok, ha most inkább nem csapok patáliát, jobb, ha elfogadom a helyzetet, és illedelmes módon távozok. Legalább megszabadulok Jimintől és lenyugszok. Felálltam, meghajoltam és kisétáltam az irodából, bezárva magam mögött a hatalmas ajtót. A székek felé pillantottam, ahol Seo Yeonnal ültem még mielőtt bementem volna, meglepett, hogy ekkor már csak hűlt helyét láttam. Talán rájött, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb munkakör neki és hazament. Nos, azalatt a pár perc alatt, míg próbáltam vele pár szót váltani, meg is értem, hogy itt hagyta az egészet. Majd talál magának egy neki való állást.

Napok teltek el úgy, hogy a telefont bámultam, és vártam, hogy megcsörrenjen, akárcsak egy szerelmes kisiskolás. Millió gondolataim között százezerszer jutott eszembe, mi van, ha nem kapom meg az állast? Újabb kudarc, ami újabb darabot tör le a lelkesedésemből és az esélyből, hogy itt maradhassunk Koreába. Ugyanis ha nincs állásunk, akkor nincs pénzünk, pedig az a mozgatórugója az életnek, márpedig én ragaszkodok ehhez az országhoz.
Tik-takk, az óra másodperc mutatója szorgosan rohant körbe, játszi könnyedséggel körözve le a nagy és kismutatót, a mai napon már sokadik alkalommal. Tompa hangja a most körülvevő csendben zajos volt, figyelemfelkeltő, idegesítő. Síri csendre vágytam, olyanra, ami barátom lesz, miközben én az épp eszembe jutó gondolataimon vívódok. Ám ez a csend el sem jött, főleg hogy a telefonom is hirtelen lármázni kezdett. Egy szempillantás alatt a kezembe vettem, és bár a lelkesedésem alábbhagyott, mikor Park Jihu helyett a Maya név villogott a képernyőn, felvettem.
- Mondd - szóltam bele unottan mindenféle üdvözlés nélkül.
- Ennyire ne örülj... - nyögött bele lakótársam a vonal másik végén.
- Maya, mondtam már, ne tartsuk fel a vo-
- Tudom! - vágott közbe, mielőtt befejezhettem volna - De hatalmas lehetőség hullott az ölembe! - hangja ekkor már attól az izgatottságtól csengett, amiről tudtam, valószínűleg valami őrültséget takar.
- Fájni fog...? - kérdeztem szemeimet forgatva. Magamhoz vettem egy szelet sütit, és leültem az ablak párkányára, ami pont akkora volt, hogy kényelmes ülést biztosítson. Pásztáztam a kinti életet, ami mozgalmas volt általában, mivel a belvárosban lakunk. Köd homályosította a látást, sűrű volt, de kilehetett venni az arra járó lelkek alakját. Kicsik és nagyok egyaránt fel-fel-felbukkantak, ki erre, ki arra ment, többségük nem foglalkozott a másikkal, én is csak lopva pillantottam mindenkire.
- Fájni? Miért fájna? Azt sem tudod, mit akarok mondani. Susie, rossz kedved van? Zavarlak?
- Maya, az isten szerelmére, megtennéd, hogy a lényegre térsz?
- Tudod, jöttem erre az állásinterjúra. Nos, a munka nem lett az enyém, de olyat ajánlottak, ami tökéletes lenne neked! Emlékszel, hogy egy sötét pillanatodban azt mondtad, újságíró szeretnél lenni? - szinte alig értettem, mit mond, a háttérben zaj zavarta a hallásviszonyokat és ő is úgy lihegett beszéd közben, mint aki a maratont futja.
- Igen, emlékszek - válaszoltam, miután lenyeltem azt a falatot, amit épp a számba vettem.
- Sütit eszel? Igaz, hagytál nekem is? Meg ne merd enni az összest, mert hazamegyek és akkor tényleg fájni fog!
- Folytatnád kérlek? Ha pont most keresnek, te meg itt nyávogsz a sütiért, a kezedet a telefonnal együtt a seggedbe dugom és még meg is csörgetem! - szépen lassan kezdett felmenni bennem a pumpa, ami ritkán történik meg, de akkor mindenki rohanjon fedezékbe.
- Susie, felejtsd el azt a munkát, ez a neked való! Annyi a dolgod, hogy írsz egy ütős cikket, amivel meggyőzöd az újság szerkesztőségét és tiéd az állás, amit mindig is szerettél volna! Nagy hülye vagy, ha ezt kihagyod, engedd meg, hogy ezt még megemlítsem.
Alig pislogtam kettőt és már sötétség borított kint és bent mindent, az őszi idő hű volt magához, egyik percben még világos van, másikban már az orrod hegyéig sem látsz el. Leszálltam a fehér párkányról és leseperve magamról a morzsát, bementem a konyhába, hogy megigyak egy pohár tejet. Maya nem mondott hülyeséget, és a munka is nagyon jó lehetőség, tekintve, hogy tényleg megemlítettem már életem során, hogy szívesen lennék újságíró.
- És mégis mi a fenéről írjak, ami figyelemfelkeltő? Hogy minden egyes alkalommal kukorékolnom meg röfögnöm kell a kisboltban a hentesnek, ha húst kérek, hogy megértse, mit kérek, mert nem csak a látása szörnyű, de a hallása is? Vagy a szomszédokról, akik valószínüleg hadsereget csinálnak, nem csak családot és a női visít, mint a malac?
- Ötletem sincs. Viszont tudom, hogy meg tudod csinálni. Hiába gondolkodunk rajta, most semmi nem fog eszünkbe jutni, az ihlet a legváratlanabb pillanatban fog pofán csapni. Két hónapod van rá.
- Wow, két hónap? - meglepődtem, azt hittem minél hamarabb kell nekik az az új újságíró. Mondjuk, ha belegondolok, nem is baj, legalább lesz időm kigondolni, mi az, amiről írnék. Talán meg kéne próbálnom.
- Itt vagy? - kérdezte Maya kicsit hangosabban a vonal másik oldalán. Ezek szerint megint beszélt valamiről, csak én nem figyeltem.
- Itt, csak elgondolkodtam ezen a lehetőségen - mondtam a konyhapulton helyet foglaló bögrét bámulva, míg a hajamat csavargattam - Nem tudom, hol tartasz, de ha nem érsz haza nem sokára, megeszem az összes sütit.

Maya sokára jött, így megettem az összes sütit. Unottan kapcsolgattam a TV-t egy takaróba burkolózva a fotelban, mikor kicsapódott az ajtó és a talpig ázott lakótársam szinte berobbant a házba. Zihált, mint aki a maratont futotta, bevágta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodva riadtan nézett rám. Olyan rémült volt a tekintete, hogy átszaladt rajtam a hideg.
- Veled mi az isten történt? Féltél, hogy sellővé változol az esőben, ezért hazáig futottál? - kérdeztem ráncolt szemöldökkel.
- Sokan voltak - lihegte. Jobban szemügyre véve láttam, az arcán lefolyó vízcseppek keveredtek a szemét áztató könnyekkel, és biztos nem a hidegtől remegett.
- Kik? Mi történt? - ekkor már kezdte rámhozni a frászt - Mi történt, Maya? Bántottak?
- E-engem nem... De a lányt igen - mondta remegő hangon, és hátával még mindig úgy támasztotta az ajtót, mintha az kidőlne abban a pillanatban, amint ellép onnan.
- Milyen lányt? Kik bántották? Az Isten szerelmére, Maya, mi történt?!

•°•
°Jimin°
- Verjem az esőbe... - morogtam, amint ázott kutyaként beléptem a házba, bevágva magam mögött az ajtót. Amint beljebb mentem volna, oszlopba ütköztem, majdnem hátra is estem, akkora lendülettel mentem neki Namjoonnak.
- Ne tedd, én már próbáltam - mondta Namjoon unottan, bár nem mintha kérdeztem volna. Nem mintha érdekelt volna!
Egyel több információval, mint amire szükségem lett volna, és valószínüleg sajnos soha nem fogom elfelejteni, újra egyensúlyba helyeztem magam és undorodva néztem a leaderre. Perverz állat.
- Mi van? - húztam el a számat.
- Emlékszel, mikor a múlt hónapban a Vörös Töltényben buliztunk? Akkor is szakadt az eső, mint most. És ott volt az a nő, tudod, a szőke, na az-
Még mielőtt többet mondott volna, a szavába vágtam, már így is többet tudtam meg, mint amennyit akartam - Tudod mit? Nem érdekel - akaratom ellenére is pillanatképek villantak fel az elmémben, nem tudom, mitől undorodtam jobban, hogy el tudtam képzelni Rap Monstert pucéran, vagy, hogy volt gusztusa azt a nőt egyáltalán megcsókolni, akit én bottal sem piszkáltam volna meg.
Levetve magamról a fekete bőrkabátomat, ami mivel vizes volt, idegesítően tapadt a bőrnadrágommal együtt, bementem a konyhába, ahol a konyhatündér Jin éppen sürgött-forgott. Senki nem mondaná meg, hogy ez a teletetovált, piercinges pali egy istennő a konyhában. Vagyis isten. De olyan, mint az anyám, tehát nő. Mondjuk látszik rajta, hogy férfi. Mindegy, szóval ez.
- Mi lesz? - kérdeztem érdeklődve és mutatóujjamat belemártottam a fehér tálban lévő masszába. Épphogy beleérte, olyat rácseszett a kezemre, hogy felnyüszítettem.
- Jimin, elugattam már, ne toljátok be a pofátokat a konyhába, míg főzök, mert letöröm az ujjaitokat, és azzal kaparom ki a szemeteket! - visította, mint egy fába szorult féreg. Tuti tüzel. Bár az igaz, hogy minden alkalommal elmondja, mi meg minden alkalommal leszarjuk és belekontárkodunk a készülő művébe. Allergiás az ilyenre, a konyha az ő terepe, ha rajta múlna, egy pohár vízért sem mehetnénk be, mert össze-vissza fogdossunk mindent, meg beleheljük a szentélyét. Mondjuk, dícséretre méltó kajákat főz, ha ő nem lenne, már rég éhen haltunk volna. Kivéve Yoongi, aki megevett volna minket, hogy több évig pazarolja az idejét semmittevéssel és mások porig oltásával. Ha nem vesszük figyelembe, hogy Jin képes lenne ilyenkor a szart is kipüfölni belőlünk egy kiskanállal, itthon egy jófej alak, akivel el lehet beszélgetni és nagyon jó társaság, mindemellett mindig tudja, mit kell tennie, mi a helyes, ha kell könyörtelen. Nem titok, példaképként tekintek rá ebben.
- Bocs, anya - felhúzott szemöldökkel és feltartott kezekkel hőköltem hátra, majd ki is fordultam a helyiségből.
Alig léptem párat, a maknae jött velem szembe, aki kapott egy jó nagy seggrecsapit a formás popsijára, amint elhaladt mellettem.
- Buzi... - mormolta.
- Hívj apucinak - kacsintottam rá fordulásból. Imádom az arcát ilyenkor. Imádom szivatni. Eszem ágában sincs homokosnak lennem, fúj, inkább dugnám a 220-ba, mint egy pali seggébe, de valahogy mindig késztetést érzek, hogy Jungkookra a frászt hozzam ezzel. És legnagyobb örömömre sikerül. Minden egyes alkalommal. És a gyerek mit csinál? Hát nem igazán ellenkezik. Akkor ki itt a buzi? Kis szaros.
- Hobi? - kérdeztem Sugától, amint lehuppantam mellé a kanapéra, és kikaptam a kezéből a távirányítót. Amint elkapcsoltam, ő visszavette és a vállamra cseszett, mire én felszisszentem, 3 perc alatt másodszor kapok.
- Nem tudom, nem érdekel, és ha még egyszer megteszed, a kezedet eltöröm. - mondta nyugodt hanggal és semleges arccal bámulta tovább a tv képernyőjét. Suga általában türelmes, nehéz felidegesíteni, de nem is kell ahhoz, hogy összeszarásig rugdosson. Egyszer láttam igazán dühösnek, és azt hiszem, köszönöm, ennyi elég is volt. Nyugodt ember, nehéz kihozni a sodrából de emellett eléri, hogy az emberek tartsanak tőle. Nem mutatja ki az érzéseit, de aki már huzamosabb ideje ismeri, tudja, hogy ez a nemtörődöm stílus egy igenis törődő egyéniséget takar. Mint egy öregember. A banda nagyapja. Nem haverkodik mindenkivel, elvan magának, de nem úgy, mint egy magába zárkózott nyomorék, elvárja, hogy a környezete foglalkozzon vele. Egy seggfej nagyapa, 3 dolláros arany nyaklánccal.
- Húzz sorszámot, Jin is a karomra hajt. Ma mindenki tahó?
- Szar az élet Jimin, törődj bele. - vállat rántott és csatornát váltott. Mikor megláttam a képernyőn a híradó feliratot, eszembe jutott, nekem beszámolni valóm van Rap Monsternek.

A szobájában találtam meg, épp beszélt valakivel telefonon, de amint rámnézett, jeleztem neki, mondandóm van.
- Mi van? - megszakította a vonalat, a telefont az ágyra dobta és felém fordult.
- Ma pár szarházi megtámadott egy csajt az egyik kocsma sarkánál - kezdtem bele, amint bezártam magam mögött az ajtót. Jobb, ha először egyedül a leader hallja, az ő kezében van a döntés, hogy mit kezdjen az üggyel.
- És? - kérdezte unottan - Legalább felhúzta mindenki a csajt? - fogta magát és levágta magát az ágyra.
- Nem. - lesütöttem a tekintetem, és nyeltem egyet - Nem hagytam.
- Hö... Hogy mondod? Nem hagytad? - ennek hallatán egyből felült és engem kezdett pásztázni. Tudtam, nem fogja jó szemmel nézni, hogy Supermant játszottam, de nem tudtam mást tenni. Nem tudtam volna szó nélkül hagyni, hogy a lányt a szemem előtt megerôszakolják. Nem, nem akartam ezt. Nem vagyok angyal, ahogy egyikőnk sem ebben a bandával, nekünk is vannak piszkos ügyeink, nem is egy, de nőket mi nem erőszakolunk meg. Elérjük, hogy akarják. Ha a helyzet nem kívánja, nem bántjuk őket. Nem, őket nem, ahogy senki mást, aki nem ártott nekünk. És fogadok, az a lány sem csinált semmi rosszat azoknak a tahóknak. Ezért nem tudtam szemet hunyni a látottak felett.
- Mit tehettem volna?! - csattantam fel. Értem én, hogy a hírhedt, nagy Rap Monsternek kő van a szíve helyén, de akkor is, semmi rosszat nem tettem, sőt! Ennek ellenére, most úgy néz rám, mintha felgyújtottam volna egy házat. Megint. De nem, ezúttal nem ezt tettem.
- Mondjuk elhúzod onnan a csíkot? Szó és minden más nélkül?! Jimin, a brant megesz, nem világos?! - ekkor már ismét talpon volt és fejét fogta, hangja is már jócskán a normálisnál hangosabb volt. Ha engem nem is, őt tuti hallották már a többiek is, ennyit arról, hogy négy szem közt beszélünk. - Már így is szarban vagyunk a rablásos ügyek miatt, egyre többen gyanakodnak ránk, a kis mentőakcióid csak rontanak ezen!
- Miért? Ott voltam, de nem a szarháziaknak segítettem! Új kutyák szaglásznak erre Namjoon, ha nem mutatjuk meg nekik, hogy ez a hely már foglalt, jönnek majd, mint a csótányok, inkább most neveljünk meg pár kölyköt, mint később egy tucatnyit, nem?
- De ne így, te eszetlen! A dolgainknak a felszín alatt kell folyniuk, nem pedig az emberek szeme előtt! És rohadtul nem így kellett volna a tudtukra adni a létezésünket! Kibaszottul nem! - ekkor már félő volt, hogy az utca is hallja Rapmon üvőltözését, nem csak a ház. Értem én mitől szarik ennyire, csak ő nem érti, én hogy gondolom. Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ha egy maroknyi tetünek megmutatjuk, kiknek a keze alatt áll a város - az itteniek tudta nélkül -, nem kell majd később többel foglalkoznunk. Logikus. Annyira logikus. A legenda szerint 148-as IQ-ja van. Na, hát nehezen hiszem ilyenkor.
- De Rapmon, pont te mondtad, a rablásos dolgokat is ránk fogják, viszont most a csaj is látta, nekem nincs közöm ehhez, és így nektek sincs! El fogja mondani, hogy mi történt és meg fogja említeni, hogy én mentettem meg tőlük! Így lesz Rap Monster! Mindenki el fogja hinni és le fognak szállni rólunk. Várd csak ki. - annyira biztos voltam ebben, hogy jobban már nem is lehettem volna. Kereszteztem magam előtt karjaimat és a magas oszlopot néztem magam előtt, aki csak felnevetve csóválta a fejét.
- Jaj Jimin... Annyira naív vagy. Annyira keveset tudsz még. Benned még nem tudatosult, hogy akiket te embernek hívsz, csak korcs lények. Nem vagy itt elég ideje, hogy megtanuld, senkiben nem bízhatsz igazán és azt sem ismered teljesen, akiről azt hiszed, mindent tudsz. Apád is azt hiszi a bőrszékében üldögélve, hogy te csak egy iskolakerülő lázadó 20 éves vagy. Idővel meg fogod tanulni. Mindenkin ott az álarc, ami csak idő kérdése, mikor fedi fel a mögötte lévő szörnyet. Rengeteget kell még tanulnod. Nagyon sokat. - hangja ekkor már lágyabb volt és a hangerőből is lejjebb vett, ám mikor odalépett hozzám és kezével erősen vállamra fogott, arcára komolyság ült, hangja pedig ismét mélyebben csendült - Okkal vagy itt Jimin. Terveim vannak veled, különben már rég elküldtelek volna a brantba. Te sem ellenkezel az ellen, hogy itt maradj, tudom, hogy maradni akarsz, ide akarsz tartozni. Ám túl jó szívű vagy te ide, de rajta leszek, hogy ez változzon. - ujjai szorítása megerősödtek, amint sejtelmesen közelebb hajolt, hogy a következő szavait nyomatékosítsa - Változni fog. Ehhez pedig az kell, hogy mindent úgy csinálj, ahogy én mondom. - kiegyenesedett, elengedte a vállam és hátrébb lépett - Érthető voltam, Park?
- Igen... - lehajtott fejjel válaszoltam. Dühös voltam, rettenetesen dühös, amiért ismét csak lecseszésben volt részem, pedig azt gondoltam, ezzel jót teszek, és segítek. De nem. Bármit csinálok, semmi sem jó.

•°•

- Holnap feljelentést teszünk. - jelentettem ki, amint felálltam a kanapéról. Maya mindent elmondott, hogy minek volt szemtanúja, habár volt egy olyan érzésem, van valami, amit eltitkol, vagy legalábbis nem említ meg.
- Mi? Dehogy teszünk! - nyúlt a karom után, hogy megállítson.
- Hát már miért nem? Ennek már a fele sem tréfa Maya, ez nem csak pár idióta, szervezett bűnőzésről van szó! Mit gondolsz, ki fogja őket megállítani? Én? - néztem rá flegma tekintettel, ám ekkor olyasmi jutott eszembe, amivel sikerült saját magamat ledöbbenteni. - Várjunk csak...
A vörös elengedte a kezem és kérdően emelte rám ekkor már nem könnyes szemeit. - Mi az?
- Ütös cikk, mi? Azt hiszem, meglesz.

2

Ahogy a Nap is egyre lejjebb bukott a horizonton, úgy csökkent a kinti hőmérséklet, mellyel nem számoltam, mikor a délelőtt folyamán elindultam otthonról. Átfutott rajtam a hideg, mikor felhúztam fekete bőrkabátom cipzárját és megszaporáztam lépteimet. Életem során egyszer sem éreztem azt, amit akkor, amikor a punk fiú odahajolt hozzám. Mi is volt a neve? Jimin? Maya biztosan emlékszik, ha rajta múlna, már kőbe vésné kettőjük nevét.
- Ne siess már, az Isten szerelmére! - loholt mellettem a kis vörös, aki magassarkúban sem érte el az én 170 centimet. - Hova rohansz ennyire? Hallod? Miért nem válaszolsz? Megsértődtél valamin? Nem is csináltam semmit, már megint vered a taknyod-
- Maya! - álltam meg hirtelen lábammal dobbantva - Csak egy kicsit hallgass el, kérlek! - fogtam fejemet és újra elindultam az enyhén kivilágított kis téren, amin épp haladtunk. Csak pár ember járt arra épp munkából haza igyekezve vagy halaszthatatlan dolgukra sietve. Mióta felütötte fejét ez a lányrablásos ügy, mindenki kétszer gondolja meg mikor, hogy, kivel, hova megy. Azt hiszem érthető. - Azt se tudom, most fiú vagyok-e vagy lány, nagyon szépen kérlek, ne bombázz már a kérdéseiddel - zsebre dugtam kezeimet és úgy haladtam tovább, barátnőmmel a nyomomban, akinek valaki már igazán elmagyarázhatná a csend fogalmát, de mivel még nem olyan régen vagyunk itt, nincs sok barátunk, így rám hárul ez a feladat.
- Jó, akkor beszéljünk másról, ha nem akarod elmondani, mi a bajod... Majdnem földhöz vágtam magam, mikor bejött az ajtón! Jimint mondtál, úgy hívják, igaz? Te jó ég, közelebbről még jobban néz ki! És láttad, a nyakán is voltak tetkót. Biztos fájt, mikor csinálták... Nekem legalábbis fájna, de ezek szerint ő kibírta. Tényleg, valaki belehalt már abba, hogy épp tetkót varrnak rá? Tök fájdalmas lehet. Én is akarok, de tudod, hogy rosszul vagyok a tűtől. Uh és a piercingek az arcán! A legjobban az tetszett, ami a szemöldökén volt. Mondjuk, nem tudtam nagyon szemügyre venni, teljes extázisban voltam. Bár az feltűnt, hogy most már nem piros a haja, hanem barna... Nem baj, ezzel is szívdöglesztő! Mindig is mondtam neked, a koreai fiúk rohadt jól néznek ki, de Jimin főleg! Ha tudom, hogy odajön, ha kiabálsz, elkezdtem volna ordibálni, mint egy elmebeteg.
Leütöm.
- Drágám, te anélkül is elmebeteg vagy, hogy ordibálnod kéne - ez a lány néha olyan, mint egy játék, felhúzzák és csak mondja, és mondja és mondja. Egyetlen hátránya, hogy önszántából talán sosem állna le. Az évek során hozzászoktam már, hogy időnként rájön az öt perc és ha leütik csak addig van csend, amíg a földön fekszik, aztán folytatja, de most kivételes módon idegesített. Sok minden kavargott most a fejemben, köztük a délután is és az, hogy egy jó darabig nem megyek vissza abban a kajázdába, sikerült párszor magunkra hívni a figyelmet és Jimin tette csak pont volt az i betűre.

- Oh, nézd Susie, ezt a csizmát mondtam! - ráncigált Maya lelkesen egy bolt kivilágított kirakatához. Màr a bolt neve is egyértelművé tette, talán egy másik életben megtehetjük, hogy itt vásároljunk, addig csak marad az álmodozás.
- Majd ha több nulla lesz a bankszámládon, bemehetsz és megveheted az egyik párját - mondtam unottan és otthagyva őt tovább mentem, mert vele ellentétben még mindig fáztam. Leheletem kis fehér gomolyban távozott, ez is mutatva, igencsak lehűlt a levegő. Jelen pillanatban semmi mást nem akartam, csak otthon leülni a kanapéra egy bögre forrócsokival egy nagy pulóverben és egy takaróval. Sosem ápoltam jó viszonyt az őszi estékkel, mind a hőmérsékletet, mind azt a fajta különös érzést tekintve, amit magával hord. A félig kopasz fák, a száradó növények ilyenkor mind sötétbe burkolózva bizarrul engedik, hogy a csípős szél simogassa, borzongassa őket, haldokolnak, hogy mire a hideg tél megérkezik, átadják magukat, hogy majd aztán idővel újra életre keljenek, mikor a fehér takaró eltűnik.

Egy halk sóhajt nyeltek el a fürdőszoba kicsempézett falai, mikor nyakig merültem a forró, gőzölgő vízben, ami jólesően szinte égették a bőröm. Nagyszerű érzés volt a kinti hideg után, a felszálló gőz magával ragadta minden kétségemet, aggodalmamat, dühömet, gondomat, egyenletesen vettem a levegőt, bezártam szemeimet és kizártam a külvilágot.

Feszülten igazgattam magamon gondosan kivasalt fehér ingemet, lejjebb húztam lábamon fekete szűk szoknyámat, és egy halk, ideges sóhaj hagyta el a számat. Szemem sarkából oldalra pillantottam a lányra, akin úgy szint látszódott, izgatott és feszült. Mereven bámult maga elé, úgy tűnt, mint aki megszűnt létezni, csak a teste van jelen, a lelke már rég máshol jár. Vajon mi járhat a fejében? Hülye kérdés, valószínűleg ugyanaz, mint nekem; sikerüljön. Szép és jó, hogy Mayának és nekem sikerült Dél-Koreába költözni, és mivel okosan osztottunk-szoroztunk, még nem szenvedünk semmiből hiányt, megengedhetjük magunknak mindazt, amire szükségünk van, de nem mindig lesz ez ám így, így muszáj valami állást keresnünk. Nem azért jöttünk, hogy a lábunkat lógassuk egy teljesen más földrészen, élni szeretnénk, ahhoz pedig nekünk kell biztosítani a feltételeket. Egyetlen szabály van az életünkben: Vissza soha. Kudarcok követték egymást a munkakeresést illetően eddig mind az én részemről, mind Maya részéről, de semmi értelme nem lenne az egésznek, ha feladnánk, így addig próbálkozunk, míg össze nem jön. Nyitottak vagyunk mindenre, ami tisztességes, amúgy sem vagyunk abban a helyzetben, hogy válogassunk.

Park Jihu , olvastam el újra és újra a nevet az ízlésesen díszes névtáblán, ami jelen esetben még nem mondott nekem sokat, azon kívül, hogy egy sikeres üzletember irodájának ajtaja előtt ülök, aki éppen asszisztenst keres. Annak idején nem hittem, hogy sok hasznát veszem majd a kereskedelem és marketing szaknak, amit a középiskolában tanultam, most viszont abban reménykedek, hogy ez pozitívum lehet az álláslehetőséget tekintve. Nem sokára eldől.
Ahogy a lány is, aki hirtelen elkezdett szinte fulladozva köhögni, ezzel kizökkentve engem az elmélkedésből. Gyorsan előhalásztam a fekete kis táskámból azt a kis flakon vizet, amit a biztonság kedvéért indulás előtt még gyorsan eltettem, és átnyújtottam neki, akinek már a könnye folyt a köhögéstől.
- Minden rendben? Hívjak segítséget? - kérdeztem aggódva, mialatt ő kicsiket kortyolt a még hideg vízből. Miután eleget ivott, megrázta fejét, és visszanyújtotta nekem a flakont, amit én letettem magam mellé - Minden rendben? - tettem fel újra a kérdést.
- Igen. Köszönöm - válaszolt halkan, és mintha nem mert volna rám nézni, megszeppenve nézett épp csak az irányomra, még csak egy pillantást sem vetett rám. Ilyen félénk, és mégis itt van? Érdekes.
- Nincs mit - biccentettem, habár nem látta. A csend ismét letelepedett közénk, amit ezúttal én törtem meg. - Susanne vagyok - nyújtottam felé a kezemet, amire ő ránézett, de nem fogta meg, nem rázott kezet.
- Seo Yeon - mondta szinte suttogva, és jobban összehúzta magát a széken. Vajon miért ilyen félénk? Alapból ilyen, vagy csak az izgalom hozza ki belőle? Nem tűnt olyannak, aki szívesen ismerkedik, rám viszont jellemző, hogy amit egyszer elkezdtem, nem hagyom abba, ez esetben kicsikarok valamit belőle, már csak a kíváncsiság miatt is.
- Idevalósi vagy? - kérdeztem kis gondolkodás után és megcseréltem keresztbe tett lábaimat. A széles szürke és fehér színbe öltözött folyosón alkalmazottak járkáltak ide-oda, mindenki végezte dolgát, nyakig volt a munkában, de szakítottak időt arra, hogy feltűnően szemügyre vegyen minket. Sosem szerettem, ha megbámulnak és a központba sem szívesen kerülök, de mivel nem hogy koreai nem vagyok, még csak ázsiai sem az ebből következő különbségek a külsőmet illetve nagyon sok embernek feltűnik, annak ellenére, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nincs kis mandula szeme, törékeny termete, hosszú barna haja és cuki aegyoja. De ahogy nálunk is megbámulják az ázsiaiakat, itt is megbámulják azt, aki nem olvad bele a tömegbe. Tisztában voltam azzal, hogy ezzel meg kell majd itt birkóznom, de élesben már más és kissé zavaró. Ez van.
- Nem. Ahogy te sem - válaszolt és most először rám nézett, ajkai szélei halvány mosolyra húzódtak. Most, hogy arcát jobban láttam, meglepődve vettem észre, hogy egyik szeme barna, míg a másik zöldes színben csillog. Ritka az az ember, akinek ilyen mondhatni adottsága van, de ez a rendellenesség tette őt olyanná, mint aki éppen most lépett ki egy animéből. Fekete hullámos haja rendezetten hullott vállára, sápadt bőrét igencsak kiemelte, kis termetéhez mégis valahogy passzolt az a sötétség. Tekintete riadtságot tükrözött, aminek okát még mindig nem tudtam, de pillantása visszafogott, higgadt, jól nevelt jellemet sugallt, már csak így is, hogy nem mondott semmit. Fura jelenség volt, feltűnő, aki inkább a háttérbe húzódna, mintsem csillogjon, pont, mint én.
- Igen, én sem itt születtem - nevettem, és bár azt hittem, ő is fog, legalább kuncogni, mégsem tette, újra maga elé kezdett bámulni, mintha kicserélték volna.
- Susanne Tomshon - hallottam nevemet az ekkor már kitárt, kipárnázott fekete ajtóból. Odakaptam tekintetem, és mikor láttam a nőt, aki szólított, unott arccal egy papírt fogva várt, hogy bemenjek, gyorsan felkaptam táskámat, és elindultam be sietős léptekkel. Mielőtt eltűntem volna a nagy ajtó mögött, hátrapillantottam és mivel még nem szoktam hozzá, meghajlás helyett intettem Seo Yeonnak, aki értette mit akarok, így bólintott egy kicsit.

- Susanne Tomshon, 22 éves busani lakos, kereskedelmi középiskolát végzett, angolul és koreaiul beszél, munkatapasztalata nincs, Angliában, Brightonban született. Alkalmazkodóképes, szeret csoportban dolgozni, részt vesz a munka kreatív részében, közvetlen, érdeklődő és nyitott - darálta le a kosztümös nő az önéletrajzomon szereplő főbb jellemzőket, amiket a merev tekintettel, semleges arckifejezéssel ülő, kezeit szája előtt összefonott, fekete öltönyös férfit érdekelné. Kis fekete táskámat szorongattam, próbáltam nem kimutatni az engem körülölelő idegességet és izgalmat, az nem biztos, hogy javamra válna.
Jihu bólintott és az asztala előtt lévő bőrszékre mutatott, jelezve, foglaljak helyet. Odatipegtem és mielőtt leültem volna, meghajoltam előtte, ő pedig biccentett.
- Gondolom, tudja, miket kérdeznek ilyenkor - mondta búgó hangon, nem pillantva rám, az elé lerakott papír kezdte olvasni, ujjai között egy tollat forgatva - Tehát nincs még munkatapasztalata - morogta.
Megköszörültem a torkomat, hogy megtaláljam a hangom, mielőtt elkezdenék retardált egér módjára cincogni, és válaszoltam - Igen, még nincs. Fél éve költözünk ide, azóta sajnos még nem volt alkalmam munkát vállalni.
- És rögtön itt akarja kezdeni - jegyezte meg szinte szemrehányóan, amivel nem tudom, mi volt a szándéka, de nekem nagyon úgy tűnt, olyasmit akar sugallni; ez ma neked kislány, bizony nem fog összejönni. Azt viszont nem akarom. Nagyon nem akarom.
- Úgy gondolom, nagyszerű lehetőség lenne számomra, ha egy ilyen nagy volumenű és neves cégnél kezdhetném pályafutásomat.
- Mit gondol, ez a vállalatra milyen hatással lenne mind rövid, mind hosszútávon? - most nézett rám először, szemöldöke egyből az egekbe szökkent.
- Nos, véleményem szerint, rövid távon tervezni nem érdemes, legalábbis ilyen problémákat nézve, ami talán nem is probléma, inkább lehetőség, ha a marketinget nézzük. Mindenki a nulláról kezdi, de majd ha a határt is átlépi, ami akár a csillagos ég is lehet, mindig visszanyúlnak a gyökerekhez, ami ez esetben az Ön vállalata lenne. Mi sem hoz nagyobb reklámot, mint egy sikeres üzletember vagy üzletasszony beszámolója arról, hol kezdte, milyen körülmények között. Ez a reklám lehet hírnevet keltő, fokozó, illetve romboló, ugye nem kell kifejtenem. Az, hogy ez az élménybeszámoló a hírnevet hogyan befolyásolja majd, az csakis a cégen múlik. Hosszútávon pedig egyértelműen kifizetődő a szakképzett munkavállalók alkalmazása.
- Tehát ön nem szeretne megállni az asszisztensi állásnál - mellkasa előtt összefonta karjait és hátradőlt a szintén fekete bőr, ám jóval nagyobb székben.
- Kis lépésekkel is feljuthatunk a csúcsra, akkor miért sietnék a nagy ugrásokkal? - mosolyodtam el, és karjaimat a szák karfáján pihentettem.
- Hm - mintha az ő arcán is egy alig észrevehető mosoly tűnt volna fel, ami abban a pillanatban lelohadt, mikor az ajtó kivágódott mögöttem és valaki belépett rajta, mint aki otthon van. Mindhárman egy emberként néztünk az érkező irányába, én a szék támlája felett próbáltam leskelődni. Ismeretlen ismerős lépett be, aki bezárva, pontosabban, becsapva maga mögött az ajtót megindult a nagy sötétbarna asztal felé, ami az iroda közepén foglalt helyet, mögötte a vállalat vezetőjével, aki elvárásommal ellentétben nem úgy reagált, ahogy azt általában teszik a fontos emberek, akiknek csak úgy berontanak az irodájukba mindenféle üdvözlés nélkül.
Az újonnan érkezett személy hanyagul leejtette a fal előtt elterülő kanapéra fekete hátizsákját, és zsebre dugott kézzel a hatalmas ablakokhoz sétált, amin keresztül nagyszerű kilátás nyerhető az élettel teli belvárosra. Hirtelen, mintha tiltott lett volna akár csak hangosan levegőt venni, pontosan úgy, mint előző nap a gyorsétteremben. Szinte ugyanaz volt a helyzet, az érzés, kivéve a helyszín és a jelenlévő emberek. A kosztümös nő, a vezérigazgató és a fiú közt kapkodtam tekintetem, kezdtem kényelmetlenül érezni magam, nem tudtam, mit kéne most tennem.
- Mit szeretnél? - törte meg a csendet Jihu, aki ekkor már az asztalon könyökölt, kezeivel homlokát fogva.
- Zavarok? - kérdezte a hívatlan vendég kissé flegma stílusban, és felénk fordult.
Most lenne az a jelenet, hogy kiköpöm a vizet a számból egyenesen az igazgató arcába és elkezdek fulladozni, de hála az égnek, pont nem ittam semmit, így ez nem következett be, de szinte a levegő is megakadt a torkomon, mikor szembesültem azzal, ki is érkezett ilyen nagy belépővel. Mégis mit keres itt? Mi dolga van egy ilyen alaknak itt? És miért nem szólt neki senki?
Amint megpillantott, féloldalas vigyorra húzódott szája, minek következtében szeme kissé összeszűkült, alapjában nem karakteres arccsontja feltűnővé vált, ezzel uralkodó képet adva róla.
- Nocsak, nem hittem volna, hogy újra találkozunk, főleg nem itt - szólalt meg, ezzel meglepve. Teletetovált karjait maga előtt keresztezte, szilárdan állt lábain, mellkasán kicsit megfeszült a fehér póló, amit viselt, ezzel halványan kirajzolódott bőrét tarkító újabb tucat tetoválás.
- Ismeritek egymást? - kérdezte hirtelen az öltönyös férfi, akin látszott a meglepettség. Na jó, kezdek összezavarodni.
- Volt már alkalmunk találkozni egy szóra, igaz, Susanne? - le se vette rólam a szemét, és a féloldalas vigyor sem fagyott le arcáról. Mégis honnan a francból tudja a nevem?
- Igaz, Jimin.

1

°Susie°
Amint lassan kinyitom szemeimet, homályba burkolózik minden körülöttem. Egyetlen kis villanykörte csüng a plafonról, mely reménytelenül próbálja megtölteni világossággal a kis helyiséget, amiben én is tartózkodom. De hol is vagyok pontosan? Riadtam kapom fel a fejem, elmémben pedig rémképek röppennek fel, mikről annyira szeretném azt hinni, hogy csak egy rossz álom jelenetei, ám be kell làtnom, ez egy olyan álom, amit a jelenben élek, amiből nem szabadulhatok ki egyetlen szempillantással. Ez a pokol, ami a Földön ejtett rabul, a Sátán pedig emberi formát öltve keserítette meg az életem, és juttatott ide.
Lassan kezdett hozzászokni a szemem a silány fényviszonyokhoz, így próbáltam kivenni az alakokat körülöttem, hiába, ugyanis egyedül voltam egy kis rozzant székhez kötözve. Elértek, amit akartak, itt vagyok. Először tönkre tették az életem, most engem fognak. Megannyi próbálkozásom kudarcba fulladt, mialatt azon voltam, hogy legalább egyik kezemet kiszabadítsam. Profinak is nevezhetném azt, aki lekötözött, szinte moccanni sem bírok. Léptek hangja szűrődött be a rozsdás ajtó alatti kis résen, és ahogy azok egyre hangosabbak lettek, a szívem velük párhuzamosan egyre jobban dübörgött. Anélkül, hogy láttam volna, tudtam kik jönnek, és amint meg is pillantottam őket, hirtelen hatalmas düh és fájdalom töltött el. Amint kinyílt a vas ajtó, mind a heten beléptek rajta, arcukról leolvashatatlan volt bármilyen érzelem. Tudták egyáltalán, mi az az érzelem? Tapasztalták valaha, vagy szivük helyett ez idáig és innen túl csak egy kő foglal helyet? Az is kérdéses, emberek egyáltalán, vagy egy rakás lény, akiket a Gonosz vezérel? Meglett amit akartak és ez esetben én voltam. Én, aki teljesen ártatlanul ülök most itt, aki kicsit sem szeretett volna részt venni egy mocskos ügyükben sem, de a gép úgy hozta, nincs választásom. Bűnhődök, de miért is?
Egy kivételével mind üres tekintettel vizslattak, annak az egynek pedig valami, eddig számomra tőle szokatlan csillogott barna mandula szemeiben. Olyasvalami, amihez már késő volt. Amint egyikőjük, ki eddig hátul tartotta kezeit, most meglökte és elém hullott a földre. Kihullott a leggyengébb láncszem.
- Nézd, kit hoztunk neked - vigyorodott el az, akiről nem mondaná meg az ember, hogy egy alvilági banda tagja, még a rengeteg tetoválás és piercing ellenére sem, mely testét tarkítja. Csak úgy, mint társait. Minden egyes magukra varratott minta egy-egy titkot rejt, mely órák hosszat tudna mesélni sötét és zűrös életükről.
Undorodva, megbántva és szomorúan néztem le arra a fiúra, aki térden állt, fejét pedig lehajtotta. Nem mert a szemembe nézni? Az, aki mindig is azt akarta elhitetni az emberekkel, nem fél semmitől? Most mégis, fél a szemembe nézni?
A szőke hajú mocskos vigyorral az arcán hozzá lépett, hajába túrt és meghúzta azt, ezzel elérve, hogy felszisszenve a plafon fele emelje arcát. Szemei össze voltak szorítva, láthatóan bántalmazták ezelőtt, ugyanis ahogy jobban szemügyre vettem, friss sebek és zúzódások rondították egyik-másik tetoválását.
- Na mi van, már a nődre se mersz nézni? - sziszegte a fölötte álló szőke gúnyosan - Élvezd ki a látványt, úgysem látod többet - ezzel durván elengedte a haját és nem mozdult mellőle, csak keresztbe fonta maga előtt karjait. Szavai hallatán hatalmasra nyíltak szemeim és a levegő torkomon akadt. Mit értett az alatt, hogy úgysem lát többet? Mit akarnak tenni?
Abban a pillanatban világossá vált számomra, amint a legfiatalabb előhúzott egy pisztolyt és rezzenéstelen arccal megtöltötte két vörös golyóval. Átnyújtotta azt a bandavezérnek, aki úgyszint minden féle érzelem nélkül nézett először rám, majd az előttem néma csendben térdelő fiúra. Annyira szürreális volt az egész. Mindvégig azt hittem, hogy bármelyik pillanatban vége szakad ennek, de ez még mindig nem egy álom. Ma itt vége szakad valaminek, egyikőnk életének.
- Utolsó szavak? - szólt hátborzongatóan rideg hangon.
A punk fiú, kit eddig szerettem, most gyűlöltem, rám emelte tekintetét, csillogó szemeit látva pedig összeszorult a szívem és nagyot bukfencezett a gyomrom. Mindamellett, hogy szomorúság lebegte körül, mástól is sötét volt tekintete. Mástól, amiről eddig csak azt hittem, hazudik. De nem. Egyáltalán nem. A megbánás és a szerelem aprócska szikrája még mindig ott volt. Ott volt, mint első találkozásunkkor és most, mikor utoljára látjuk egymást.
- Sajnálom. - ennyi hagyta el száját, mi ezernyi tőrként szúrta át a szívemet. Tennem kellett volna valamit. De nem tudtam. Mintha nem lennék ura saját testemnek, nem voltam képes megszólalni, nem voltam képes cselekedni.
A csend, amely birtokba vette a helyiséget, nem maradhatott sokáig, hiszen a leader szavai újra elüldözték azt.
- Találkozunk egy másik életben.
Szólásra nyitottam a számat, de a pisztoly hangos durranása csak egy sikítást csalt ki belőlem.
Élettelenül terült el előttem az, aki egykor a boldogságomat jelentette, de többet nem mondja; szeret.

•2 hónappal ezelőtt•

- Figyelsz te rám egyáltalán? Hahó! - legjobb barátnőm orrom előtt hadonászó keze hívta fel rá a figyelmem, ami eddig a laptomom monitorjára szegeződött.
- Ezt nem hiszem el... - mondtam mérgesen és csalódottan.
- Ugye? Én sem! Hogy lehet az, hogy eddig nem vett észre? Pedig biztosra veszem, hogy kitűnünk a tömegből - mutogatott szemeire Maya teljesen feldúltam. Olyan hévvel hadonászott össze-vissza, hogy azt hittem, leüti a következő közelébe kerülő embert, aki a kiszemelt helyére igyekszik, hogy ott elfogyaszthassa a gyorskajáját.
- Mi? Te miről beszélsz? - ráncoltam össze szemöldökömet. Rossz, nagyon rossz ötlet volt, ugyanis ezzel az egy kérdésemmel egyből elárultam magam és azt, hogy az elmúlt percekben egy fikarcnyi figyelmet nem fordítottam mondandójára. Egyáltalán nem állt szándékomban figyelmen kívül hagyni őt, mindössze találtam egy sokkal fontosabbat és életbevágóbbat, mint az ő epekedése a tűzvörös hajú punk srácért, akit nem régiben nézett ki magának. Mint egy óvodás, meglátja az első vele szemben jövő szokatlan külsejű embert és már szinte fulladozik az őt hirtelen körülvevő rózsaszín felhőtől.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy egy szavamra se figyeltél az előbb? - kérdezte durcázva, és karjait maga előtt keresztezve összehúzta magát, tényleg, mint egy ovis kisgyerek.
Nem konkrétan a kérdésére válaszolva fordítottam felé a laptopot - Megint eltűnt egy lány - mutattam a képernyőn nagy betűkkel írt címet.
- Újabb eltűnésről számolt be a rendőrség napjainkban. Az eltűnt személy ezúttal is egy huszas éveiben jàró lány, aki éppen hazafelé tartott munkájából - olvasta fel Maya hangosan a kiemelt sorokat. Vissza felegyenesedett és vállat rántott, mintha egy unalmas viccet olvasott volna - Na és? Ez szinte minden hónapban megtörténik, csak most nem volt min csámcsogni a médiának és ezért most a csapból is ez folyik - emelte kezeit vállrántva.
- Maya... Ez itt egyáltalán nem szokványos. Ez a harmadik ilyen eset és még csak a hónap közepén járunk. Miért nem tesz semmit a rendőrség? Miért nem nyomoznak? Nem igaz, hogy nem tudnak mit csinálni! Nem igaz, hogy a rendőrség tehetetlen, még csak elképzelésük sincs az elkövetőkről! Biztos többen vannak és talán egyikőjük itt van közöttünk és épp megfigyel! - egy pillanatnyi szünetet akartam tartani, de nem tudtam folytatni, ugyanis Maya áthajolva a kettőnk között lévő asztalon vézna kezeit számra tapasztotta, ezzel elhallgattatva engem.
- Susie! Először is... Ha a lány rablók figyelmét nem is, a jelenlévőkét sikerült felkelteni azzal, hogy egy pocok képű csaj külföldiül magyaráz eszeveszetten - kínosan szétnéztem, Mayának igaza van-e és sajnos igen. Majdnem mindenki minket nézett fürkésző tekintettel. Elvörösödve csúsztam lejjebb a széken - Másodszor, kicsit túlságosan is túlreagálod ezt az egészet. Mondd csak, mennyi esélye van annak, hogy pont ma, pont itt vannak? Még csak azt sem lehet tudni, kik voltak, de te már a börtönbüntetésükön agyalsz. Emlékszel, miért döntöttünk úgy, hogy hàtunk mögött hagyva mindent és mindenkit, meghódítjuk Dél-Koreát? Na nem azért, kedves Wattson, hogy mi majd leromboljuk Korea alvilágát. Lazíts kicsit! - barátnőm szavain elgondolkodva el kellett ismernem, igaza volt. Új élet reményében jöttünk ide, hogy az eddigi unalmas életünkre hátrahagyva próbáljuk ki magunkat "odaát". Elindulni a tengeren túlra szülői támogatás és minden más biztos háttér nélkül nem kis dolog, és százból egy embernek jön össze, de mi ketten mégis belevágtunk. Vannak azok a barátságok, amik hosszú évek óta tartanak és a két felet szinte családi idillbe hozza össze, vannak a friss barátságok, melyeknek sorsa és kimenetele még bizonytalan és van a miénk. Valahol a kettő között foglal helyet. Alig 5 éve ismerjük egymást a középiskola által, de mégis, az a rengeteg közös bennünk nővérré és huggá hozott össze minkent. Maya mindig hangoztatja, hogy biztosan testvérek vagyunk, csak a szüleink nem szóltak.
Az gyorsétterem alapzaja eddig nem keltette fel az érdeklődésemet, itt-ott családok, barátok, vagy esetleg egyedül üldögélő emberek a telefonjukon cseverésztek nem törődve a másikkal. Nevetgéltek, sztorizgattak, ám ez mintha egy pillanatra megszakadt volna. Mintha valaki tapsolt volna, ezzel jelezve, hogy itt most mindenki elhallgat. Fürkésző, kíváncsi és aligha, de riadt szempárok szegeződtek irányunkba, ami miatt mindketten majdhogynem kővé fagyva néztünk a velünk szemben és közelünkben ülőkre. Most meg se szólaltam, akkor miért bámulnak? Kérdésemre azonnal választ kaptam, mikor jobbomon egy bordó pulóveres, fekete szakadt farmernadrágos fiú haladt el mellettem, kinek arcát barna haja és sárga kapucnija keretezte. Látható féloldalas vigyora magabiztosságot tükrözött és tekintélyt parancsolt, mely piercingekkel aggatott dús, rózsaszín ajkaira húzódott. Fejemet kapkodtam a kiszolgálópulthoz haladó fiú és Maya között, akinek szinte torkán akadt a levegő és szeme fura módon csillogott, majdnem szikrákat is szórt. Kis idő múlva újra mindenki visszafordult tálcája fele, ám érezhető volt a visszafogottság és az érdeklődés. Készen voltak arra, hogy a nem régiben belépő pulóveres srác bármelyik mozdulatára ugorjanak. Mintha megfigyelték volna a saját érdekükben. Kitől is tartanak ennyire?
- Most... Mi van? - hajoltam közelebb a göndör vörös hajú lányhoz, aki smaragd zöld szemeit képtelen volt levenni a pultnál zsebre tett kézzel álló fiúról. Én is hasonlóképp bámultam őt, de engem a kíváncsiság vezérelt, nem az, ami Mayát.
- Ő az - súgta közel hajolva fülemhez, száját eltakarva, ügyelve arra, hogy rajongását egy pislantással se szakítsa meg.
- Ki? - kérdeztem csodálkozva. Úgy látszik mindenki tudja ki ő, csak én nem.
- Hát ő! - ismételte magát és visszafogottan felé mutatott, amivel ugyanannyit tudtam meg, mint az előbb: semmit.
- De ki ő?! - kérdeztem combjaimra csapva a kelleténél talán túlságosan is hangosabban, ezzel ismét magamra irányítva a jelenlevők figyelmét, ezúttal viszont "Ő" is hátrafordult, hogy szemügyre vegye azt, aki jelenléte alatt hangoskodik. Szemeit összeszűkítette és felszökkent egyik szemöldöke. Nem szentelt nekünk sok figyelmet, már vissza is fordult a pénztáros felé, hogy a megfelelő pénzösszeg ellenében elvihesse a kiválasztott gyorséttermi kaját. Ekkor már én is összeszűkített szemekkel néztem őt, de mivel háttal állt nekem, nem értem vele sokat. Egy biztos, termete alapján normális esetben nem ezt a reakciót kéne kiváltania az emberekből. Nem volt annyira magas és kezei is kicsik voltak, mondhatnám, aranyos kis kezei voltak, viszont amint maga elé nyúlt a pulóvere ujja feljebb csúszott csuklóján, felfedve pár tetoválása szélét. A piercingeket és tetoválásokat elnézve kis termete ellenére képes elhitetni az emberekkel, nem egy unalmas, szófogadó, szürke kisegér. Nem vált számomra világossá, pontosan mit szeretne ezzel a stílussal kifejezni, az viszont biztos, céljai között volt, hogy felkeltse az emberek figyelmét és egyfajta borzongást váltson ki belőlük. Sikerült.
Zsebre dugva a visszajárót magához vette a négy zacskónyi kaját és innivalót, amit valószínűleg nem egymagában fog elfogyasztani, majd elindult a kijárat felé, ami még mindig a hátunk mögött tátongott. Szemeit lesütötte, de egyáltalán nem a szégyen, zavar vagy bármi ilyesmi miatt, csak így haladt előre. Amint egyre jobban közeledett felénk, egyre jobban kerített hatalmába egy fura érzelem. Szinte vártam, hogy haladjon el mellettem, sűrgettem volna az időt, hogy megtörténjen, akartam, hogy egy pillanatig a közelemben legyen. Olyan különös érzés volt, aminek okát nem tudtam.
Torkomon akadt a levegő, Maya pedig szája elé kapta kezeit, mikor a fiú lendületében felém hajolt, közel a fülemhez és belesuttogott - Jimin - mondta szinte alig hallhatóan, de hangleejtéséből egyértelmű volt, vigyorogva tette. Hangja nem volt mély, sőt, azt kell mondjam, meglehetősen magas volt, mégsem annyira, hogy esetleg szégyellnie kéne. Annál inkább váltott ki borzongást belőlem. Megvolt a hangjában az a valami, ami egész lényét körülvette és behálózta, az a fajta titokzatosság, ami egyszerre vonzotta az embereket és taszította