1

°Susie°
Amint lassan kinyitom szemeimet, homályba burkolózik minden körülöttem. Egyetlen kis villanykörte csüng a plafonról, mely reménytelenül próbálja megtölteni világossággal a kis helyiséget, amiben én is tartózkodom. De hol is vagyok pontosan? Riadtam kapom fel a fejem, elmémben pedig rémképek röppennek fel, mikről annyira szeretném azt hinni, hogy csak egy rossz álom jelenetei, ám be kell làtnom, ez egy olyan álom, amit a jelenben élek, amiből nem szabadulhatok ki egyetlen szempillantással. Ez a pokol, ami a Földön ejtett rabul, a Sátán pedig emberi formát öltve keserítette meg az életem, és juttatott ide.
Lassan kezdett hozzászokni a szemem a silány fényviszonyokhoz, így próbáltam kivenni az alakokat körülöttem, hiába, ugyanis egyedül voltam egy kis rozzant székhez kötözve. Elértek, amit akartak, itt vagyok. Először tönkre tették az életem, most engem fognak. Megannyi próbálkozásom kudarcba fulladt, mialatt azon voltam, hogy legalább egyik kezemet kiszabadítsam. Profinak is nevezhetném azt, aki lekötözött, szinte moccanni sem bírok. Léptek hangja szűrődött be a rozsdás ajtó alatti kis résen, és ahogy azok egyre hangosabbak lettek, a szívem velük párhuzamosan egyre jobban dübörgött. Anélkül, hogy láttam volna, tudtam kik jönnek, és amint meg is pillantottam őket, hirtelen hatalmas düh és fájdalom töltött el. Amint kinyílt a vas ajtó, mind a heten beléptek rajta, arcukról leolvashatatlan volt bármilyen érzelem. Tudták egyáltalán, mi az az érzelem? Tapasztalták valaha, vagy szivük helyett ez idáig és innen túl csak egy kő foglal helyet? Az is kérdéses, emberek egyáltalán, vagy egy rakás lény, akiket a Gonosz vezérel? Meglett amit akartak és ez esetben én voltam. Én, aki teljesen ártatlanul ülök most itt, aki kicsit sem szeretett volna részt venni egy mocskos ügyükben sem, de a gép úgy hozta, nincs választásom. Bűnhődök, de miért is?
Egy kivételével mind üres tekintettel vizslattak, annak az egynek pedig valami, eddig számomra tőle szokatlan csillogott barna mandula szemeiben. Olyasvalami, amihez már késő volt. Amint egyikőjük, ki eddig hátul tartotta kezeit, most meglökte és elém hullott a földre. Kihullott a leggyengébb láncszem.
- Nézd, kit hoztunk neked - vigyorodott el az, akiről nem mondaná meg az ember, hogy egy alvilági banda tagja, még a rengeteg tetoválás és piercing ellenére sem, mely testét tarkítja. Csak úgy, mint társait. Minden egyes magukra varratott minta egy-egy titkot rejt, mely órák hosszat tudna mesélni sötét és zűrös életükről.
Undorodva, megbántva és szomorúan néztem le arra a fiúra, aki térden állt, fejét pedig lehajtotta. Nem mert a szemembe nézni? Az, aki mindig is azt akarta elhitetni az emberekkel, nem fél semmitől? Most mégis, fél a szemembe nézni?
A szőke hajú mocskos vigyorral az arcán hozzá lépett, hajába túrt és meghúzta azt, ezzel elérve, hogy felszisszenve a plafon fele emelje arcát. Szemei össze voltak szorítva, láthatóan bántalmazták ezelőtt, ugyanis ahogy jobban szemügyre vettem, friss sebek és zúzódások rondították egyik-másik tetoválását.
- Na mi van, már a nődre se mersz nézni? - sziszegte a fölötte álló szőke gúnyosan - Élvezd ki a látványt, úgysem látod többet - ezzel durván elengedte a haját és nem mozdult mellőle, csak keresztbe fonta maga előtt karjait. Szavai hallatán hatalmasra nyíltak szemeim és a levegő torkomon akadt. Mit értett az alatt, hogy úgysem lát többet? Mit akarnak tenni?
Abban a pillanatban világossá vált számomra, amint a legfiatalabb előhúzott egy pisztolyt és rezzenéstelen arccal megtöltötte két vörös golyóval. Átnyújtotta azt a bandavezérnek, aki úgyszint minden féle érzelem nélkül nézett először rám, majd az előttem néma csendben térdelő fiúra. Annyira szürreális volt az egész. Mindvégig azt hittem, hogy bármelyik pillanatban vége szakad ennek, de ez még mindig nem egy álom. Ma itt vége szakad valaminek, egyikőnk életének.
- Utolsó szavak? - szólt hátborzongatóan rideg hangon.
A punk fiú, kit eddig szerettem, most gyűlöltem, rám emelte tekintetét, csillogó szemeit látva pedig összeszorult a szívem és nagyot bukfencezett a gyomrom. Mindamellett, hogy szomorúság lebegte körül, mástól is sötét volt tekintete. Mástól, amiről eddig csak azt hittem, hazudik. De nem. Egyáltalán nem. A megbánás és a szerelem aprócska szikrája még mindig ott volt. Ott volt, mint első találkozásunkkor és most, mikor utoljára látjuk egymást.
- Sajnálom. - ennyi hagyta el száját, mi ezernyi tőrként szúrta át a szívemet. Tennem kellett volna valamit. De nem tudtam. Mintha nem lennék ura saját testemnek, nem voltam képes megszólalni, nem voltam képes cselekedni.
A csend, amely birtokba vette a helyiséget, nem maradhatott sokáig, hiszen a leader szavai újra elüldözték azt.
- Találkozunk egy másik életben.
Szólásra nyitottam a számat, de a pisztoly hangos durranása csak egy sikítást csalt ki belőlem.
Élettelenül terült el előttem az, aki egykor a boldogságomat jelentette, de többet nem mondja; szeret.

•2 hónappal ezelőtt•

- Figyelsz te rám egyáltalán? Hahó! - legjobb barátnőm orrom előtt hadonászó keze hívta fel rá a figyelmem, ami eddig a laptomom monitorjára szegeződött.
- Ezt nem hiszem el... - mondtam mérgesen és csalódottan.
- Ugye? Én sem! Hogy lehet az, hogy eddig nem vett észre? Pedig biztosra veszem, hogy kitűnünk a tömegből - mutogatott szemeire Maya teljesen feldúltam. Olyan hévvel hadonászott össze-vissza, hogy azt hittem, leüti a következő közelébe kerülő embert, aki a kiszemelt helyére igyekszik, hogy ott elfogyaszthassa a gyorskajáját.
- Mi? Te miről beszélsz? - ráncoltam össze szemöldökömet. Rossz, nagyon rossz ötlet volt, ugyanis ezzel az egy kérdésemmel egyből elárultam magam és azt, hogy az elmúlt percekben egy fikarcnyi figyelmet nem fordítottam mondandójára. Egyáltalán nem állt szándékomban figyelmen kívül hagyni őt, mindössze találtam egy sokkal fontosabbat és életbevágóbbat, mint az ő epekedése a tűzvörös hajú punk srácért, akit nem régiben nézett ki magának. Mint egy óvodás, meglátja az első vele szemben jövő szokatlan külsejű embert és már szinte fulladozik az őt hirtelen körülvevő rózsaszín felhőtől.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy egy szavamra se figyeltél az előbb? - kérdezte durcázva, és karjait maga előtt keresztezve összehúzta magát, tényleg, mint egy ovis kisgyerek.
Nem konkrétan a kérdésére válaszolva fordítottam felé a laptopot - Megint eltűnt egy lány - mutattam a képernyőn nagy betűkkel írt címet.
- Újabb eltűnésről számolt be a rendőrség napjainkban. Az eltűnt személy ezúttal is egy huszas éveiben jàró lány, aki éppen hazafelé tartott munkájából - olvasta fel Maya hangosan a kiemelt sorokat. Vissza felegyenesedett és vállat rántott, mintha egy unalmas viccet olvasott volna - Na és? Ez szinte minden hónapban megtörténik, csak most nem volt min csámcsogni a médiának és ezért most a csapból is ez folyik - emelte kezeit vállrántva.
- Maya... Ez itt egyáltalán nem szokványos. Ez a harmadik ilyen eset és még csak a hónap közepén járunk. Miért nem tesz semmit a rendőrség? Miért nem nyomoznak? Nem igaz, hogy nem tudnak mit csinálni! Nem igaz, hogy a rendőrség tehetetlen, még csak elképzelésük sincs az elkövetőkről! Biztos többen vannak és talán egyikőjük itt van közöttünk és épp megfigyel! - egy pillanatnyi szünetet akartam tartani, de nem tudtam folytatni, ugyanis Maya áthajolva a kettőnk között lévő asztalon vézna kezeit számra tapasztotta, ezzel elhallgattatva engem.
- Susie! Először is... Ha a lány rablók figyelmét nem is, a jelenlévőkét sikerült felkelteni azzal, hogy egy pocok képű csaj külföldiül magyaráz eszeveszetten - kínosan szétnéztem, Mayának igaza van-e és sajnos igen. Majdnem mindenki minket nézett fürkésző tekintettel. Elvörösödve csúsztam lejjebb a széken - Másodszor, kicsit túlságosan is túlreagálod ezt az egészet. Mondd csak, mennyi esélye van annak, hogy pont ma, pont itt vannak? Még csak azt sem lehet tudni, kik voltak, de te már a börtönbüntetésükön agyalsz. Emlékszel, miért döntöttünk úgy, hogy hàtunk mögött hagyva mindent és mindenkit, meghódítjuk Dél-Koreát? Na nem azért, kedves Wattson, hogy mi majd leromboljuk Korea alvilágát. Lazíts kicsit! - barátnőm szavain elgondolkodva el kellett ismernem, igaza volt. Új élet reményében jöttünk ide, hogy az eddigi unalmas életünkre hátrahagyva próbáljuk ki magunkat "odaát". Elindulni a tengeren túlra szülői támogatás és minden más biztos háttér nélkül nem kis dolog, és százból egy embernek jön össze, de mi ketten mégis belevágtunk. Vannak azok a barátságok, amik hosszú évek óta tartanak és a két felet szinte családi idillbe hozza össze, vannak a friss barátságok, melyeknek sorsa és kimenetele még bizonytalan és van a miénk. Valahol a kettő között foglal helyet. Alig 5 éve ismerjük egymást a középiskola által, de mégis, az a rengeteg közös bennünk nővérré és huggá hozott össze minkent. Maya mindig hangoztatja, hogy biztosan testvérek vagyunk, csak a szüleink nem szóltak.
Az gyorsétterem alapzaja eddig nem keltette fel az érdeklődésemet, itt-ott családok, barátok, vagy esetleg egyedül üldögélő emberek a telefonjukon cseverésztek nem törődve a másikkal. Nevetgéltek, sztorizgattak, ám ez mintha egy pillanatra megszakadt volna. Mintha valaki tapsolt volna, ezzel jelezve, hogy itt most mindenki elhallgat. Fürkésző, kíváncsi és aligha, de riadt szempárok szegeződtek irányunkba, ami miatt mindketten majdhogynem kővé fagyva néztünk a velünk szemben és közelünkben ülőkre. Most meg se szólaltam, akkor miért bámulnak? Kérdésemre azonnal választ kaptam, mikor jobbomon egy bordó pulóveres, fekete szakadt farmernadrágos fiú haladt el mellettem, kinek arcát barna haja és sárga kapucnija keretezte. Látható féloldalas vigyora magabiztosságot tükrözött és tekintélyt parancsolt, mely piercingekkel aggatott dús, rózsaszín ajkaira húzódott. Fejemet kapkodtam a kiszolgálópulthoz haladó fiú és Maya között, akinek szinte torkán akadt a levegő és szeme fura módon csillogott, majdnem szikrákat is szórt. Kis idő múlva újra mindenki visszafordult tálcája fele, ám érezhető volt a visszafogottság és az érdeklődés. Készen voltak arra, hogy a nem régiben belépő pulóveres srác bármelyik mozdulatára ugorjanak. Mintha megfigyelték volna a saját érdekükben. Kitől is tartanak ennyire?
- Most... Mi van? - hajoltam közelebb a göndör vörös hajú lányhoz, aki smaragd zöld szemeit képtelen volt levenni a pultnál zsebre tett kézzel álló fiúról. Én is hasonlóképp bámultam őt, de engem a kíváncsiság vezérelt, nem az, ami Mayát.
- Ő az - súgta közel hajolva fülemhez, száját eltakarva, ügyelve arra, hogy rajongását egy pislantással se szakítsa meg.
- Ki? - kérdeztem csodálkozva. Úgy látszik mindenki tudja ki ő, csak én nem.
- Hát ő! - ismételte magát és visszafogottan felé mutatott, amivel ugyanannyit tudtam meg, mint az előbb: semmit.
- De ki ő?! - kérdeztem combjaimra csapva a kelleténél talán túlságosan is hangosabban, ezzel ismét magamra irányítva a jelenlevők figyelmét, ezúttal viszont "Ő" is hátrafordult, hogy szemügyre vegye azt, aki jelenléte alatt hangoskodik. Szemeit összeszűkítette és felszökkent egyik szemöldöke. Nem szentelt nekünk sok figyelmet, már vissza is fordult a pénztáros felé, hogy a megfelelő pénzösszeg ellenében elvihesse a kiválasztott gyorséttermi kaját. Ekkor már én is összeszűkített szemekkel néztem őt, de mivel háttal állt nekem, nem értem vele sokat. Egy biztos, termete alapján normális esetben nem ezt a reakciót kéne kiváltania az emberekből. Nem volt annyira magas és kezei is kicsik voltak, mondhatnám, aranyos kis kezei voltak, viszont amint maga elé nyúlt a pulóvere ujja feljebb csúszott csuklóján, felfedve pár tetoválása szélét. A piercingeket és tetoválásokat elnézve kis termete ellenére képes elhitetni az emberekkel, nem egy unalmas, szófogadó, szürke kisegér. Nem vált számomra világossá, pontosan mit szeretne ezzel a stílussal kifejezni, az viszont biztos, céljai között volt, hogy felkeltse az emberek figyelmét és egyfajta borzongást váltson ki belőlük. Sikerült.
Zsebre dugva a visszajárót magához vette a négy zacskónyi kaját és innivalót, amit valószínűleg nem egymagában fog elfogyasztani, majd elindult a kijárat felé, ami még mindig a hátunk mögött tátongott. Szemeit lesütötte, de egyáltalán nem a szégyen, zavar vagy bármi ilyesmi miatt, csak így haladt előre. Amint egyre jobban közeledett felénk, egyre jobban kerített hatalmába egy fura érzelem. Szinte vártam, hogy haladjon el mellettem, sűrgettem volna az időt, hogy megtörténjen, akartam, hogy egy pillanatig a közelemben legyen. Olyan különös érzés volt, aminek okát nem tudtam.
Torkomon akadt a levegő, Maya pedig szája elé kapta kezeit, mikor a fiú lendületében felém hajolt, közel a fülemhez és belesuttogott - Jimin - mondta szinte alig hallhatóan, de hangleejtéséből egyértelmű volt, vigyorogva tette. Hangja nem volt mély, sőt, azt kell mondjam, meglehetősen magas volt, mégsem annyira, hogy esetleg szégyellnie kéne. Annál inkább váltott ki borzongást belőlem. Megvolt a hangjában az a valami, ami egész lényét körülvette és behálózta, az a fajta titokzatosság, ami egyszerre vonzotta az embereket és taszította