5

°Jimin°
- Mi van Jimin, megint elkúrtál valamit tegnap? Hallottam ám, mindenki hallotta, hogy Rap Monster kiabált - J-Hope úgy vigyorgott, hogy fogai csillogtak, mint Las Vegas utcái éjszaka. Miért is örül ennek ennyire? Főleg korán reggel?! Fél 1 van az ég szerelmére, aludjon még inkább!
- Semmi közöd hozzá Hobi, foglalkozz a magad dolgával... - löktem oda reggeli rekedtes hangommal és kitéptem a hütő ajtaját, hogy valami ehető cucc után nézzek.
- Jaj, elnézést mélyen tisztelt Park Jimin, nem akartam a "legális" ügyeiben vájkálódni! - megadóan emelte fel kezeit és tisztes távolságba hátrált tőlem, amit jól is tett, mert ha tovább köcsögösködik, félő, hogy kiherélem.
- Hoseok, ne tahóskodjál, okkal nem mondom el, különben már megtettem volna. Mellesleg hol voltál tegnap este? Szokatlanul nagy volt a jól eső csend. Mondanám, hogy hiányzott a nyerítésed, de nem akarok hazudni.
- Na, úgy látszik visszajött a kedved a poénkodáshoz, bár engedd megemlítenem, még mindig szar vagy ebben.
Nincs olyan nap, amit ne azzal kezdenénk, hogy egymást oltogatjuk. Külső szemmel úgy tűnhet, utáljuk egymást és azért tesszük, de semmi ilyesmi nincs a háttérben. Csak úgy jön, mint a... Testvérek közt? Igen, talán ez a legjobb megfogalmazás. A bandában Hobi áll hozzám a legközelebb, ő volt az, aki a legtöbb idejét nekem szentelte, mikor bevettek, hogy legyen fogalmam a dolgokról és be tudjak illeszkedni. Hálás vagyok neki ezért.
Csak úgy, mint a csapat többi tagjáról, Hoseokról sem mondaná meg egy kívülálló, hogy egy jól ismert és tekintélyes alvilági csapat tagja, ha nem lennének tetkói és igazi arcát mutatná. Ezt az igazi arcát, amit itthon előhoz. Egy mindig vigyorgó, hiperaktív seggfej, mert amellett, hogy mindig azon van, hogy a bandán belül mindenki jól érezze magát, mindig megcsillogtatja a tahó oldalát is és beleugat mindenbe.
Az emberek azt hiszik, hogy olyan csapatok, mint például a miénk csak ül a házában egymás mellett, hátradőlve, keresztbe tett kezekkel, terpesztett lábakkal és összeszűkített szemekkel nézik egymást, amíg azon agyalnak, ki a következő áldozat. Hát nem így van, nálunk legalábbis nem. A nyílvánosság előtt viszont hozzuk a kemény formát, hiszen a látszatot ettől függetlenül fent kell tartani mindenki előtt, ugyanis a kis lyukakban bújkálnak a csótányok. Egyszer megrendül a rólunk alkotott kép, és a szaréletűek kapnak az alkalmon, hogy megsemmítsenek, kihasználva minden gyengepontot. Ilyen ez a gengszter élet.
- Mellesleg... - körülnézett, van-e valaki, aki hallaná mondandóját, amit, gesztusaiból ítélve, csak velem akar megosztani, legalábbis egyelőre - Láttam tegnap este valamit, vagyis valakit, akinek Rapmon nem örülne, ha megtudná, és úgy alapból nem jelent jót a bandának sem. - hangja bizalmasan csengett, amint szinte suttogta a szavakat, közelhajolva a fülemhez. Az elhangzottak miatt összeszűkítettem a szemem és kicsit elhajoltam tőle, nem nagyon, sőt egyáltalán nem értettem, miről beszél.
- Most érthetőbben?
- Aish... Gyere - megragadta a karomat és elkezdett maga után húzni ki a konyhából, ki tudja merre. Azt hiszem ennyit arról, hogy reggelizni fogok.
Nagy siettségünkben majdnem elsodortuk a szemeitől nem látó álmos Jungkookot, aki, meglátva minket, felcsillanó szemekkel nézett utánunk.
- Hova mentek? - kiabálta izgatottan, érzékeltetve, hogy velünk tartana. A kis taknyos, aki amúgy csak 2 évvel fiatalabb nálam, de mivel én már 2130-cal több tál rizset ettem meg, tehát nekem kis taknyos mindenben részt akar venni, ami titkos, és kockázatos, csak mert szerinte az milyen szórakoztató, és szereti az izgalmakat. Felőlem jöhetett volna, de J-Hope szerint nem.
- Dugni - kiabált vissza és már el is tűntünk a maknae szeme elől, amint letértünk jobbra.
Várjunk csak.
- Hogy hova megyünk?! - satuféket vettem és megálltam abban a pillanatban, hogy leesett, mit mondott - Hoseok, én csak viccelek, mikor Jungkook előtt homokosat játszok, nekem eszem ágaban sincs-
- Nem azért jöttünk, csak le akartam rázni... - ha a szemével ölni tudott volna, most megtette volna - Jobb, ha ebbe most nem avatkozik bele, amúgy is tudod milyen, ha olyan dolgokról van szó, ami Namjoom háta mögött folyik. - sóhajtott egyet és bezárta maga mögött szobája ajtaját.
- Oh, tehát ez is egy olyan ügy - vontam le a következtetést az elhangzottakból.
- Lehet, hogy jobban járunk. Tegnap este, amúgy kérdésedre válaszolva, a szokásos helyen, a Vörös Töltényben voltam, és a sok bula között észre vettem valakit, akinek nem csak ott, a város környékén sem kéne lennie - nagyon kis titkozatosan hangzott a drága Hoseok, egyre jobban kezdett érdekelni a dolog. Talán ezzel az üggyel bebizonyíthatom végre Rap Monsternek, hogy igenis rossz vagyok, és vagyok annyira aljas, mint ők. Bár... Ha jól értettem, ez a dolog nem kerül majd a tudtára, ennek viszont nem nagyon örülne.
- Mindenre rá kell kérdeznem, vagy végre konkretizálsz? - megforgattam a szemem és leültem a nagy ágya szélére, hogy innen folytassam tovább a bájcsevegést. Utálom, ha valaki direkt húzza az időt, és Hobi most pont ezt csinálta.
Aprókat lépegetett ide-oda az ajtaja előtt, nyakán kirajzolódtak az erek, amik a tetoválásai ellenére is jól láthatóak voltak, innen tudtam, ideges. Meglehetősen hirtelen változik a hangulata, az előbb mêg azon volt, hogy kellőképpen felidegesítsen, most ő az, akinek pattanásra készek az idegei. Az a kevés, ami még nem adta fel a szolgálatot a rengeteg piától, amit eddigi élete során legurított. Most már tényleg nagyon furdallt a kíváncsiság, mi az, aminek sikerült felidegesítenie azt a Jung Hoseokot, aki csak hírből ismeri azt, hogy milyen, ha valaki felhergeli magát valamin. Ám most egyértelműen át tudta élni. Fújtatott, mint egy bika, csak lopva pillantgatott rám, neki-neki rugazkodott, hogy elmondja, de eddig még nem tette.
- Aish Hobi... Még ma kinyögöd? - mintha egy szar tehetségkutató döntőjében lennénk, ahol a műsorvezető direkt húzza az időt, mielőtt bebüfögné végre, ki a nyertes. Én is már tülkön ülve vártam, ki a szerencsés nyertes, akinek a látványa ezt váltotta ki J-Hopeból.
Annyira irónikus a neve. Remény az, aki így is úgy is végez veled, ha azt a parancsot kapja. Ő az egyetlen remény akkor és ott, de nem érsz vele sokat, Hoseok könyörtelen.
- Találgassak, úgy jobb lesz? - szusszantottam egyet és könyökömmel lábaimon támaszkodtam.
- Hajrá. - továbbra is járt ide-oda, mint az ingaóra, ha tovább nézem elszédülök.
- Hm... - megvakartam az állam és elhúztam a számat - Ötletem sincs.
Pillantása egyértelművé tette, seggfejnek lettem titulálva.
Pillanatnyi csend után hirtelen megállt és kitört, mint egy vulkán - V! V volt ott! Tegnap este azt a levegőt szívta, amit én! Hosszú idő után visszatért Busanba! Itt van! - rendesen hisztizni kezdett, mint egy gimis kispicsa, akit letaszítottak a bálkirálynői trónról.
Szájtátva bámultam egy kis ideig, majd megráztam a fejem és szolidan felnevettem - Ja, na persze és hozta magával Bobbyt is.
- Héj na, Bobbyt nem keverjük bele - rázta mutatóujját fenyegetően. Az a retardált hal is, Istenem, Hobinak a világot jelentette. Ott porlad hátul az udvaron. Egy alvilági kutyának a legvérszomjasabb háziállata egy gülü szemű aranyhal volt. Hihetetlen, de igaz. Még csak nem is húzta le a wc-n, eltemette. És kinek kellett tartania a kis rohadékot dobozban, míg Hoseok kis gödröt ásott neki? Nekem, ki másnak.
- Hülye vagy Hobi, tuti csak képzelődtél vagy összekeverted valakivel - legyintettem.
- Jimin, a saját két szememmel láttam. Minden, teljesen minden úgy volt, mint régen, lubickolt az érte csöpögő nők nyálában, minden ugyanaz volt, kivéve, hogy már nem mint barát, hanem mint ellenség volt jelen.
- Várj, tisztázzuk. V? Az A V? - kihangsúlyoztam az a-t, hogy egyértelműbbé tegyem a kérdést.
- Hány V becenevű punk palit ismersz nem csak itt, mondjuk úgy azt a 7 milliárd embert beleszámítva? - nézett rám lesajnálóan a szoba végéből. Abszurdnak hangzik ez az egész. Senki sem gondolta, hogy visszajön azok után, ami történt.
- Nos, nem ismerem a világ összes rosszfiúját, úgyhogy nem kizárt, hogy van még egy a Földön, aki pont úgy néz ki, mint ő - ez is abszurd, de most mintha szerepet cseréltünk volna, én látom a világ világos oldalát, Hoseokot meg eszi a méreg.
- Nem ez a lényeg seggarc, és még mindig nem vagy vicces.
Oké, most akkor tegyünk úgy, hogy nem hallottam, hogy seggarcnak nevezett.
- És az embereknek nem tűnt fel, hogy megint itt van? Hobi, tudd, most hülyének nézlek. - felegyenesedtem és kereszteztem karjaimat magam előtt. Nem, biztosan nem V volt az.
- Látszólag senkinek nem szúrt szemet. Vagy nem ismerik, vagy jól titkolták, hogy tudják, ki ő és nem lepődtek meg látvanyosan. Nem tudom Jimin, pofám leszakadt, mikor megláttam! Először köpni-nyelni nem tudtam. Vagyis de, köpni tudtam, ki is csultam a piát - hajába túrt és lehuppant mellém az ágyra. A földet pásztázta, tekintete gondterhelt volt, mintha az emberiség összes gondja a vállára nehezedne, holott csak egy probléma van. Ami mondjuk elég nagy, olyan 178 centi.
- Ő észrevett? - hangon a semmiből olyan mélyen és reszelősen hangzott, hogy még engem is meglepett. Hobi ujjait kezdte ropogtatni és élesen fújta ki a levegőt.
- Nem. Még akkor sem, mikor egy darabig követtem.
- Követted? - kérdeztem meglepetten.
Torkán akadt a levegő, hiszen a velünk szemben lévő ajtó hirtelen kicsapódott, ezzel felfedve a mögötte álló Yoongit.
Konkrét leszek, a szar is belém fagyott.
- Másszatok a könyvtárba. - utasított mindenféle érzelem nélkül, és már el is tűnt. Két dolog tette egyből biztossá, hogy újabb feladat jön; a könyvtár, azaz az a kis lepukkant, elhagyatott épület, ahol az ügyeink folynak és Suga viselkedése. Akárhányszor megbeszélésre kerül sor kikapcsolja azt a kicsi érzelmet is, ami az évek során még nem hagyta el. Ha van ember, aki már megedződött lelkileg az évek során, az Min Yoongi.
Hoseok kiengedett egy megkönnyebbült sóhajt, valószínüleg ő is azt hitte, hogy Yoongi hallotta a beszélgetésünket és azért tört ránk.
- Hallottad, irány a könyvtár, Superman - oldalba lökött és elhagyta a szobát.

Szokás szerint hű volt önmagához a hely, rajtunk kívül sehol egy ártatlan, hétköznapi szürke kisegér. Busan ezen része a koreai alvilág Las Vegasa. Mindenki, aki idejön nem városnézést tervez, mindnek mocskos a múltja és bizonytalan a jövője. Egytől-egyig az emberiség hulladéka, akiktől tartanak a lakosok, holott nem is tudják az igazságot. Mindenki azt hiszi, hogy az ilyen arcok csak bandákba tömörülve néha-néha bunyóznak egyet egy szórakozóhelyen, sötét sikátorokban bújkálnak és rosszfiúskodnak. Persze, részben, de az igazságtól messze állnak. Nem tudják, hogy akik itt megfordulnam bizony emberéletek felett döntenek, uralják a várost. De mint mindenben, itt is van egy vezető, ez pedig a Bangtan Sonyeondan. A környék összes szaréletűje tudja, hogy a várost egy banda uralja, az pedig az, aminek én is tagja vagyok. Anarchia uralkodik itt is, aminek a legtetején fényesen csillog három betű; BTS. Aki ismeri, az félti a felesleges életét, aki nem, az majd megtudja. Mindenkinek jogában áll eldönteni, lejjebb kúszik-e a ranglétrán és mint egy királyságban, behódol vagy... meghal. Ez a világ kegyetlen. Vagy megszoksz, vagy meghalsz, megszökni úgy sem tudsz.
Ám úgy tűnik, új élősködők tolták be a pofájukat, tegnap este már jelet is adtak magukról, hozzányúltak a husihoz, ami rohadtul nem az övék. Csing-csing, becsöngettek a Bangtan suliba, ideje megtanulni becsicskulni, amíg nem késő.

Senki nem beszélt, mind az öten zsebretett kézzel, csendben mentünk be a már jócskán lerombolt, omladozó házba, hogy a már ott váró Rap Monster elkezdhesse a megbeszélést.
A feszültség szinte tapintható volt, rám is kezdett lassacskán ragadni, úgy tűnt a többiek már sejtették mi van, velem ellentétben. Mikor megálltunk, Hoseokkal összeakadt a tekintetünk egy hosszabb pillanatra, mind a kettőnkben egy kérdés merült fel; nem csak mi tudunk V jelenlétéről?
Rap Monster megfordult és eldobta a már elszívott cigije csikkjét, ami a nyirkos betonra esett és el is aludt. Tekintete sötét volt és nem a halovány fényviszonyok miatt, hanem mert valami nagyon piszkálta az idegeit.
- Szaglásznak utánunk. - jelentette ki, mire mindenki egy kicsit megszeppen. Van ok az aggodalomra, ha azt észleljük, valaki leskelődik utánunk, ugyanis ha lebukunk, mindannyian a börtönben fogunk megdögleni, már pedig egyikőnk sem akarja, hogy ott egyen meg a rák és a szappanért hajolva 6-an dugjanak meg egyszerre.
- Tudjuk, ki az? - kérdezte Jin keresztbe tett karokkal.
- Ha tudnám, nem mondtam volna? - pirított rá a leader. - Kurvára nem tudom még, hogy ki az, de lehet, hogy nem is egy emberről van szó, az is megeshet, hogy az itteniek közül játszik valamelyik az életével. Nem tudom. Viszont azt igen, hogy tűzvonalba kerültünk. Az egyik tégla mondta, hogy nem régiben volt itt egy alak, és a banda felől érdeklődött, majd mikor belátta, hogy semmi infot nem kap, zsebre dugta a maréknyi pénzt és eltakarodott. Gondolkodtam, ki lehet az, és eszembe jutott, hogy nem régiben a törzshelyünkön, a Vörös Töltényben is volt egy valaki, aki bántotta a szemem. Nem tudtam normálisan megfigyelni, amint látta, hogy ideje távozni, meg is tette. - csak úgy, mint Hobi otthon, most Rapmon is lehajtott fejjel, idegesen járkált ide-oda - Valami azt súgja, hogy volt már vele dolgunk. Ebben egészen biztos vagyok.
V.
- Nem lehet, hogy köze van a tegnapiakhoz? - törtem meg a csendet, mire mind az öt szempár rámszegeződött. Bár egy kósza pillanatra eszembe jutott, hogy mi van, ha tényleg őt látta tegnap J-Hope, elvetettem az ötletet, hiszen szintén tegnap történt az, hogy az a pár ismeretlen fazon letámadott egy lányt. Ez már sokkal valószínűbb és meg is magyarázná a hirtelen jött kíváncsiságot. Ennek hallatán Namjoonon kívül mindenki furcsállva pillantott rám, hiszen kettőnkön kívűl senki nem tudott még erről.

°Susie°
- Én esküszöm, hülye vagy! Jaj, nagyon hülye vagy! - Maya, mint egy mérgezett egér, fejét fogva szelte a padlót újra meg újra, miközben az összes lehetséges módon tudatta velem, szerinte hülye vagyok.
- Elmondtam már, nem tudsz leállítani. Meg lesz Jimin is és a cikk is.
Bár sokkal előrébb nem jutottam, csak annyiban voltam ekkor már biztos, hogy ha sikert akarok elérni, akkor fel kell hagynom az eddigi megszokott életemmel, hogy lesüllyedjek Jimin szintjére, ezzel is talán jobban megértve a gondolkozását és akár be is tudok majd olvadni olyannyira, hogy biztonságosan tegyem tönkre mindazt, amit ő elért. Mindenek előtt kicsit kutakodni fogok, rosszabb esetben kérdezősködni, hátha valami hasznos információhoz jutok. Hol máshol lehetne ezt elérni, mint a városi könyvtárban. Gondolataim szerint ha konkrétan Busan történeteiről szóló könyveket nem is találok, régebbi újságcikkek segíthetnek, feltéve, ha jelent meg írás valamilyen bűnüldözéssel kapcsolatban.

A bongyori hajú Maya rábólintott, hogy ha másban nem is, kis kutatásban segít, hiszen abból baj még nem történt, így mire az óra negyed 3-at mutatott, mi már a városi könyvtár hatalmas bejárata felé tartottunk kettesével szedve annak lépcsőit. Egyszer sem voltam még itt, mindig is terveztem, hogy benézek, tekintve, szeretek olvasni, így egy kis izgatottság fogott el ezzel kapcsolatban is, nem csak az információszerzés miatt. Továbbra is érvényes volt az, hogy nincs nagy ismerettségi körünk, ha konkrét akarok lenni, senkit nem ismerünk, így nem állhattam oda csak úgy az egyik ott dolgozóhoz, hogy hallod, segíts már pár infóval lebuktatni a rosszfiúkat. Tekintve, hogy azok így szabad lábon járkálhatnak, nem lenne jó ötlet, a falnak is füle van és csak saját magunkban bízhatunk igazán, vagy még ez sem igaz.

A könyvtár nem csak kívülről volt hatalmas, belül is tágas és díszes volt hosszú, roskadozó polcokkal, száz meg ezer könyvvel, úgy tűnt, magamtól biztosan nem találok megfelelő iratot. Sok érdekes könyvre bukkantam, de olyanra, ami segítene, még nem, így muszáj voltam rákérdezni. Szerencsémre nem kellett sokat cikáznom az állványok között, mire találtam egy könyvtárost.
- Elnézést uram, tudna segíteni? - kérdeztem meghajolva, amint az kiegyenesedve felém nézett. Kedves tekintete volt és mikor rámnézett, elmosolyodott.
- Mondja, kérem.
Körülnéztem, rajtunk kívül csak egy sötét ruhás fiú állt, kinek száját fekete maszkja takarta, látszólag keresett valamit, nézelődött, de néha mintha magamon éreztem volna kíváncsi tekintetét, különösen akkor, mikor elmondtam a bácsinak, mit is keresek - Nos, bármilyen könyv, folyóirat vagy cikk érdekelne - ekkor közelebb hajoltam és halkabban folytattam - Busan bünügyeiről.
A könyvtáros látszólag meglepődött, ezt kissé nyitott szája is mutatta.
- Arra mégis mi szüksége van? - kérdezte meglepetten.
- A helyi újság keres új szerkesztőt, én pedig úgy gondolom, egy ezt boncolgató iromány ütős cikk lenne ahhoz, hogy felvételt nyerjek - mosolyogtam rá. Nem is hazudtam vele, de az igazságot sem árultam el teljes mértékben - Találok valami használhatót ezzel kapcsolatban?
A férfi állát kezdte dörzsölni, vagy azon gondolkodott, tényleg akad-e ilyen témájú irat vagy hogy megéri-e neki ezzel foglalkozni - Ami azt illeti, vannak régi, ezzel foglalkozó újságcikkek, amikből ihletet meríthet, de ezek nem kölcsönözhetőek ki. - egész biztosan azt hitte, hogy azzal, hogy nem vihetem haza, majd eltántorít, de az okostelefonok világában ez a legkisebb problémám. Mikor látta, hogy továbbra is érdekel a téma, elindult a folyosókon, én pedig szorgosan követtem.

A könyvtár ezen részén már nem könyvek voltak, hanem besárgult iratok, újságok, egy-egy régi plakát. A helynek is megvolt a jellegzetes "régi" szaga, a hőmérséklet pedig jóval alacsonyabb volt, valószínüleg, hogy elkerüljék az iratok idő előtti oxidációját, sérülését.
Az öreg egy kis kerek asztalt nem sokára szinte telepakolt mindenféle papírral, egy kincsesbányát varázsolt a sötét fa asztalra. Ezeket látva vigyor húzódott a számra.
- Nos, ide igazából illetéktelenek nem nagyon szoktak belépni, ha valaki kérdezi, neki is mondja, hogy az újsághoz keres infókat. - a bácsi tördelni kezdte ujjait, hirtelen mintha kissé idegessé is vált volna. Úgy tűnik, minden korosztály tisztában van Busan sötét oldalával, és számomra még ismeretlen okokból félnek. Nagyon remélem ezen kérdéseimre itt, az előttem heverő papírok készségesen válaszolnak majd.
- Rendben, és köszönöm a segítséget - mosolyogtam rá, majd meg is hajoltam hálámat kifejezve. Ő bólintott és magamra hagyott. Egyedül maradtam a helyiségben, de jobb is volt így, annak is örültem most, hogy Maya sincs a közelben, legalább nyugodtan tudok figyelni. Tekintve arra, hogy semmit nem vihetek ezek közül haza, elővettem a telefonomat, hogy minden fontos információt lejegyzeteljek, esetleg fotózzak egy-két lényegesebb cikket. Hirtelen a bőség zavarában azt se tudtam, hol kezdjem, így megragadtam az első újságoldalt. Kevés volt az, ami teljes egészében volt az asztalon, kérésemre tényleg csak a bünüggyel kapcsolatos iratok voltak ott, így legalább nem kellett felesleges köröket futnom azzal, hogy még előtte kikeresgélem.
Rögtön az első cím megfogott.

Új generáció a sötét királyságban?

1994. május

Alig csendesültek a kedélyek a múlt hónapban történt bandaháború után, most ismét Busan alvilágától hangos minden. A már mindenki számára jól ismert Vörös Töltény nevezetű banda vezetője, Red Bullet adta tudtára az érintettek számára, a csatának itt nincs vége, továbbra is megtartják, ami hivatalosan nem is az övék, Busan lakossága hallani fogja még a nevüket. Az alvilág nagyasszonyaként is ismert bűnüzőt nem régiben támadás érte, melyre, egyes hírforrások szerint, nem reagált visszavágással, ennek oka lehet a szíve alatt hordott új élet?

A cikk itt abbamaradt, kétségek és kérdések közt hagyva mindenkit. Ennyiből is világossá vált számomra, hogy minden a felszínen folyik, a lakosok tudnak a dolgokról, sőt, ezek szerint kíváncsiak is a fejleményekre. Hümmögtem egyet és beletúrtam a kupacba, hogy előszedjek egy újabb, random irományt.

Futótűz és egy újabb vörös jel

1991. szeptember

Szemtanúk számoltak be a múlt éjszaka történtekről, miszerint a kikötő melletti faházak egymás után borultak lángba, mindenféle látszólagos előzmény nélkül. A kiérkező tűzoltók azonnal munkának láttak és oltani kezdték a tüzet, amiben segítségre volt az akkor kezdődő zápor is, így megkönnyítve a tűzoltók dolgát. Nyomozás indult az ügyben, egyelőre bármiféle bizonyíték és nyom nélkül. Viszont ismét egy vörös színű használatlan töltényre bukkantak a rendőrök, ugyanolyanra, ami az utóbbi időben minden látszólagos baleset helyszínén fellelhető volt.

Telefonomba bepötyögtem a hasznos információkat, majd visszapillantottam a lapra. A dátum 1991, a cikk 4 évvel hamarabb íródott az előzőnél. Mind a kettőben szerepel a vörös töltény szó, egyszer mint bandanév és mint annak vezérének a neve, másrészt, mint bizonyíték, ami ekkor még semmire nem adott magyarázatot. Tehát ennek a csoportnak sikerült röpke 4 év alatt megfélemlítenie egy egész várost. Ha ennyiből is jól sikerült levonnom a következtetést, a csapat így akart üzenni, csak ekkor még nem értette senki, az otthagyott lövedék pedig nem véletlen volt, hanem szándékos üzenet. Már ez is több volt a semminél, de most már leginkább arra akartam rájönni, ez a banda létezik-e még és kik a tagjai.
Kezembe fogtam egy újabb cikket az asztal távolabbi részéről.
Olvasni kezdtem a meg-megszakadt papírlapot, mikor léptek halk puffogását hallottam a betonon. Felkaptam a tekintetem a hang irányába és le is ejtettem az újságot a többire. A semmiből bukkant elő egy magas fiú alakja, aki egyre csak közeledett, minden bizonnyal hozzám jött. Ahogy egyre közelebb ért, láttam, hogy az volt, aki hallgatózott, mikor a könyvtárostól kértem segítséget. Vajon mit akar?
- Szia - meghajolt.
- Öm, szia - hezitáltam és figyeltem minden rezdülését. Hatással van az emberre, amit olvas, és nem tudtam, mi a szándéka, így jobbnak láttam résen lenni.
- Leülhetek? - kérdezte. Érdekes, mély hangja volt, de mégis volt benne valami, ami miatt szívesen hallgatja az ember.
- Ha találsz széket - szemöldökeim az egekbe szökkentek. Kapucnija fejébe volt húzva, barna haja pedig szemébe lógott ahogyan lenézett rám. Szemügyre vettem mialatt a kicsivel arrébb lévő székért nyúlt, hogy közelebb húzva azon helyet foglaljon. Fekete nadrágot, sötét szürke pulóvert viselt, de meg mernék rá esküdni, hogy kint még maszk is volt rajta. Minden bizonnyal levette.
- Esetleg... Segíthetek? - kérdeztem összeszűkített szemekkel, miután helyet foglalt.
- Hallottam, hogy mi után érdeklődsz a könyvtárosnál - válaszolt, azután, hogy az előzőleg kézbe vett újságcikket hanyagul visszaejtette az asztalra.
- Öm igen, a helyi újs... - neveletlenül félbeszakított.
- Mondom hallottam. - rám emelte sötét íriszeit és arcomat fürkészte. - Ne ásd be magad ebbe.
- Csupán információ szerzés miatt vagyok itt - rántottam meg a vállam és rendezgetni kezdtem a szanaszét heverő irományokat.
- Hát persze... - kuncogott fel szarkasztikusan. Oldalra pillantott, majd visszanézett rám - Hidd el, nagyon megütheted a bokádat, ha beleavatkozol a kutyák dolgába.
Nem válaszoltam egyből, hiszen nem is tudtam volna erre mit mondani. Mintha egy nyitott könyv lettem volna számára, egyből tudta, hogy mögöttes dolgokért vagyok itt. Mit is mondhatnék neki, úgy tűnik feleslegesen hazudnék neki, nem hinné el.
- Netán te tudsz benne segíteni? - hajoltam hozzá közelebb az asztal felett.
- Nem hallottad mit mondam? Mégis miben segítsek? Hogy hamarabb tarkón lőjjenek?
- Miért érzem azt, hogy te tudnál válaszolni a kérdéseimre?
- Szeretsz a tűzzel játszani, nem igaz?
- Ha egyszer valamit a fejembe veszek, nem állok meg, míg el nem érem a célom. - hátradőltem a rozoga széken és karjaimat mellkasom előtt kereszteztem, és most ő hajolt közelebb.
- Akkor ha jót akarsz magadnak, azt is a fejedbe veszed, hogy ez nem babazsúr, itt nem ellopott nyalókák rejtélyeit kell megoldanod Sherlock, hanem az életedet dobod oda az állatoknak. - annyira nyugodt, annyira hátborzongató hangon beszélt hozzám, mégis azon voltam, hogy ne lássa rajtam, hogy akár egy kicsit is sikerült megrémisztenie.
- Félnem kéne? - kérdeztem flegmán.
- Igen. Nem tőlem, hanem azoktól, akik után kutakodsz.
Pillanatnyi csend telepedett le, próbáltam gondolkodni, hogy tulajdonképpen most mi az isten nyila folyik itt. Idejön egy tök idegen pasi és arról próbál meggyőzni, hogy hagyjam abba, amiről neki amúgy nem is kéne tudnia. De mégis honnan értesült erről és miért igyekszik leállítani? Tisztában vagyok a veszéllyel, ami lassan körbevesz, ha tényleg nem állok le, viszont akkor sem értem, mire fel prédikál nekem.
- Miért hallgatnék rád? Egyáltalán azt se tudom ki vagy, még a nevedet sem árultad el.
- Taehyung vagyok.

4

- Ez... Fáj, kérlek ne - mondtam, szinte suttogtam, rendes hang nem jött ki a torkomon, nem kaptam rendesen levegőt a sok futástól, a félelemtől pedig a szívem dübörgött a mellkasomban, félő volt, hogy ki is ugrik a helyéről.
A csuklóimra fonódott kéz szorítása egyre csak nőtt, amint újra ficánkolni kezdtem. A falnak voltam préselve, jobb orcám már szinte sajgott, amiért erősen nekicsapódott a téglafalnak.
- Shhh, a kóbor cicák nem ugatnak, mutasd, hogy tudsz dorombolni - lehellete csiklandozta a fülem, hangjától libabőrös lettem, testét pedig egészében enyémnek nyomta. Féltem, nagyon is, de sírni nem tudtam, sem kiabálni, semmit. Megfogott, nem tudtam ellenkezni, holott a kis hang a fejemben üvöltötte, hogy csináljak valamit. Képtelen voltam.
Megakadt a torkomon a levegő, mikor hajamba markolt és meghúzta azt, fejemet így vállára hajtva.
Közelgő kuncogást hallottam, tudtam, hogy nem egyedül van, szinte vártam a pillanatot, hogy társa is feltűnjön. Már csak abban reménykedtem, hogy a többi nem jön.
- Ejnye, engem kihagytok a játékból? - hangja nem volt olyan mély, mint annak, aki elfogott, termetileg is kisebb volt, de ujjatlan pólójával takart teste egyértelműen kidolgozottabb volt társáénal. Ezek csomagban vannak, ahol az egyik feltűnik, megjelenik a másik is.
- Ne bántsatok - nyöszörögtem, erre aki eddig fogott, most a földre lökött, és mindketten felém tornyosultak. A szűk sikátor silány fényben úszott, így alig, szinte egyáltalan nem láttam arcukat, de az összegyűlt könny is gátolt a látásban. Kúszni kezdtem a földön, akár egy kutya, de persze, épphogy elindultam, megállítottak. Az alacsonyabbik a bokámra lépett, amitől fájdalmamban felsikítottam, ő pedig nevetve megragadta sajgó végtagomat és odahúzott magához, majd leguggolt hozzám. Próbáltam a lehető legjobban összegömbölyödni.
- Régóta feltűntél már nekünk csibefalat - nem láttam arcát, mivel a hajam és karjaim is szememet takarták, de szinte biztosra tudom mondani, hogy vigyora még mindig arcán díszelgett - Nem volt nehéz kiszúrni a pofikádat a tömegben - mondta gügyörészve és erősen megfogta egy kezével arcom két oldalát.
- Kezd unalmas lenni a koreai hús, mi lenne, ha megmutatnád, ti hogy csináljátok nyugaton - lépett közelebb a másik - Sikítsd a mi nevünket a te nyelveden - mindketten mocskos és megalázó röhögésbe kezdtek.
Egyikőjük újra hajamnál fogva ültetett fel. A rossz fényviszonyok ellenére rosszul, de ekkor megláttam arcát. Minden pont úgy volt, hogy azt mondjam rá, szép. A haja, a szája, orra, minden, mintha egy műalkotás elevenedett volna meg előttem. Hallottam már róluk, de sosem láttam még őket, főleg ilyen közelről. Szemei igézőek voltak, csillogtak. A vágytól és a bűntől, ez volt az, amitől veszélyes volt az egész énje. Egy angyal bőrbe bújt ördög. Ajkai teltek voltak, hívogatóak, mégis a mocskos vigyora taszított. Tökéletes volt, de mégsem az. Varázslatos volt de mégis vadító.
Elvadít magától, taszít, üldöz.
Levegőt se mertem venni, nem bírtam állni nézését sem.
Hirtelen elkapta rólam a tekintetét és felállt. Nem mertem felnézni, csak visszahulltam a földre, mint egy hasztalan rongybaba. Remegtem és fájdalom járta át a testem, minden egyes alkalommal, mikor megmozdítottam a lábam. Mindent homály fedett, nem hallottam és nem láttam tisztán, az eszméletvesztés szélén álltam. Ám tudtam, meg kell őriznem a lélekjelenlétem, ha jót akarok magamnak és miért is akarnám az ellenkezőjét.
- Takarodjatok innen - szólt egy szokatlanul mély hang, mire mindketten szinte kővé dermedtek. Nem féltek, de tartottak attól, aki épp megjelent. - Ne mondjam még egyszer - hallottam újra a hangot, ezúttal erőteljesebben, ami engem már kissé megrémísztett.
- Nyugodjál meg V, mi csak játszunk - válaszolt az, aki a falnak nyomott. Még jobban összehúztam magam, miért éreztem azt, hogy ha nem engedelmeskednek, megbánják?
- Ugyan már V, nem ismersz meg minket? Tudod, mi vagyunk a barátaid - mondta a másik, vigyorogva. - Nem emlékszel azokra a régi szép időkre, amikor még együtt űztük ezt? - lehajolt és pulóveremnél fogva felrángatott, hogy talpra álljak. Szánalmasan nézhettem ki. A ruháim el-elszakadtak, kosz borított, zuzódások tarkitottak, hajam kócos volt, és remegtem, mint egy elmebeteg. - Nézd, mit fogtunk, még csak nem is ázsiai. Tudom, hogy szereted az import árut - ellökött úgy, hogy az újonnan megjelent fiú lábai elé estem. Kitört belőlem a sírás, ekkor már úgy éreztem, nekem annyi. Sírtam, zokogtam, amint felettem folytak az események.
- Azt mondtam... Takarodjatok innen - hangja veszélyesen csengett, hátborzongatóan, nem nekem beszélt, de engem sikerült még a jelenleginél is jobban megijesztenie.
Léptek hangját hallottam, mik miután eltűntek, csend borított mindent, csak az én zokogásom hallatszott.
- Állj fel. - utasított a fiú. Nem mozdultam - Nem hallottad? - emelte kicsit feljebb a hangját.
- Ne bánts - ennyit tudtam kinyögni sírásom közepette. - Kérlek ne...
Nem szólt semmit, csak leguggolt hozzám. Amint megéreztem karomon keze érintését, a másodperc tört része alatt ültem fel és úgy kúsztam hátra, míg a falnak nem ütköztem.
- Hagyj! Hagyj békén - kiabáltam sírva, arcomat kezembe temetve, továbbra sem néztem rá még egy pillanatig se.
- Ne kiabálj már! - pirított rám. Odajött hozzám, ismét leguggolt, de ezúttal nem ért hozzám. - Bántottak? - tette fel az amúgy egyértelmű kérdést. Fejemet csóváltam - Látom...
- Hagyj béken - könyörögtem halkan, ekkor már nem sírtam annyira, de továbbra is halálra voltam rémülve.
- Nem bántalak - mondta egy fokkal lágyabb hangon, de nem győzött meg - Segíteni akarok.
- Menj innen - szipogtam, arcom még mindig kezeimbe volt temetve.
Felegyenesedett - Ezt akarod? - nem válaszoltam - Hát legyen. De tudd, visszajönnek és ott folytatják, ahol abbahagyták.
Elindult, hallottam ahogy lépései egyre halkulnak. Utána akartam ugrani és megkérni, hogy maradjon, de nem ismerem, még csak nem is láttam, nem bízok meg benne, mégis, valami azt sugallja, tegyem ezt.

Még hosszú percekig ültem összekuporodva, sírásomat lassan elnyomta a csend, a nyomasztó csend, amit a legkisebb nesz is megtört volna, de nem tette. Szinte hallottam a még mindig hevesen verő szívem hangját, és még mindig féltem, de mégsem maradhatok itt egyhelyben örökre, főleg ha a fiúnak igaza van, és az a másik kettő visszajön. Hosszú idő után elvettem kezeimet arcom elől, pislogtam párat es bizony észre kellett vennem, világosodik. Mennyi az idő és meddig ültem itt?
Erőt vettem magamon, és megpróbáltam felállni, de amint ránehezedtem a lábaimra, vissza is huppantam a földre, a bokámból nem akart kiszűnni a hasító fájdalom.
- A rohadt életbe - szűrtem a fogaim közül. Még jópárszor próbálkoztam, de minden energiámat elvesztettem, képtelen voltam felállni.
- Segítsek? - jött egy hang a sikátor másik végéből, ahol egy alak rajzolódott ki, amint a falnak támaszkodott. Egyből felismertem azt a hangot. Visszajött értem.
Vagy el se ment?
- Lásd be végre, egyedül nem fog menni - mondta nyugodt hangon, mikor már a sokadik alkalommal is seggrepacsi lett a vége a próbálkozásomnak. Feladom.
- Ki vagy?

Szemeim kipattantak, és felültem. Sötét volt, és csend, csak az én zihálásom hallatszott. Nagy levegőket véve néztem körül, úgy lihegtem, mintha mérföldeket futottam volna. Miután párszor körbenéztem, megkönnyebbülve fújtam ki egy nagy adag levegőt. Csak álom volt. Nem bántottak azok az alakok és nem mentett meg az a fiú. Semmi nem volt valóságos, csak egy álom, aminek sikerült a frászt hoznia rám. Visszadőltem a párnáim közé, és bármennyire szerettem volna visszaaludni, sajnos be kellett látnom, kiment az álom a szememből, ebből alvás egy jódarabig nem lesz. Azt tettem, amit ilyenkor általában, kimentem a konyhába, hogy egy pohár víz kíséretében üljek ott és nézzek ki a fejemből, míg újra el nem álmosodok.
A villany fénye zavaróan hatott a szemeimre, hunyorogva néztem, míg majdnem szívrohamot kaptam.
- Te mi az isten csinálsz itt?! - kiáltottam fel ijedtemben az asztalnál ülő lányra.
- Oh szia, Maya Peterson vagyok, képzeld, itt lakom! - gúnyosan vigyorogva felém nyújtotta a kezét, de nem vagyok vicces kedvemben, így nem ráztam vele kezet. Nos igen, valóban itt lakik, a kérdés talán kicsit debil volt, de hát ha egyszer a frászt hozta rám ő is!
- Látom nem csak én nem tudok aludni - mondta unottan, könyökével az asztalon támaszkodva. Nézte minden egyes mozdulatomat, a tőle megszokott módon.
- Én eddig tudtam, de rémálmom volt - mondtam szusszantva egyet és egy pohár vízzel együtt leültem vele szemben az asztalhoz.
- Rémálom? Azt el kell mondanod, különben teljesül!
- Minden lejátszódott, amit te mondtál este. Csak most nem egy másik csaj volt akit elkaptak, hanem én. Megjelent egy harmadik alak is. Az arcát csak az utolsó pillanatokban láttam, de nem emlékszem már rá pontosan, viszont az megvan, hogy mély hangja volt. Olyan... Simogatóan mély. - emlékeimben hiába kutattam, semmi több nem jött elő, amire kíváncsi voltam. De talán jobb is így, csak egy rémálom volt, ideje elfelejteni.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Maya komoly hangnemben.
- Mire érted? - beleszürcsöltem a vízbe.
- Biztos, hogy pont ez a zaklató, rablásos ügy az, amire szükséged van az álláshoz? Ez nagyon veszélyes lenne, Susie. Nem ér annyit egy munka sem, hogy veszélynek tedd ki az életed.
- Te mondtad, ütős cikk kell. Azt is mondtad, az ihlet váratlan pillanatban jön. Nem gondoltam, hogy az esetnek, aminek szemtanuja voltál, még hasznomra válhat. Kell ennél ütősebb és váratlanabb sztori? - szemöldökömet húzgáltam, próbáltam meggyőzni őt, hogy ez jó ötlet. Előtte talán jobb lenne saját magamat meggyőzni. Igaza van Mayának, veszélyes dolgokba ütöm bele az orrom, de valahogy kötelességemnek érzem, hogy megállítsam ezt az egészet. Majd mindezt papírra viszem, kész a cikk és nincs több veszély. Két legyet egy csapásra. Hiába kiabált a kis angyal az egyik vállamon, hogy fejezzem be, amit még el sem kezdtem, a másik oldal ülő kisördög győzött meg, kezdjek bele, csináljam végig.
- Jó, akkor mást kérdezek. Mégis hogy akarod őket lebuktatni? Odamész hozzájuk, hogy sziasztok, Susie vagyok, egy cikkhez kéne a nevetek, a busani rosszfiúkat akarom lebuktatni, vagy mi? Közéjük akarsz olvadni? - kérdezte szánakozó pillantással. Nem mond hülyeséget. Ha jobban belegondolok...
- Ezt fogom csinálni. - mondtam ki hangosan a gondolataimat, miközben az asztalra csaptam, nyomatékosítva döntésemet.
- Megőrültél.
- Mi lenne, ha kicsit közelebb kerülnél ahhoz a Jiminhez? - nem reagáltam kijelentésére, inkább rögtön a lényegre tértem. Teljesen bezsongtam az üggyel kapcsolatban, legszívesebben már most azonnal nekikezdenék ennek az egésznek.
- Mi van? - Maya úgy nézett rám, mint egy idiótára.
- Kövezz meg, ha nem így van, de úgy gondolom, Jiminnek köze van ehhez az egészhez. Valami nincs rendben vele. Annyira sötét az egész lénye, teljességgel el tudom képzelni, hogy benne van ebben a dologban. Valahogy részese ennek. - ahogy egyre jobban kezdtem elmerülni a gondolataimban, úgy erősödött elmémben az arca, azzal a  vigyorral, ami le nem mosódna róla. Annyira élénken él az emlékezetemben, mintha pár perce láttam volna... De... Én láttam is! - Oh, eszembe jutott, ő volt az egyik az álmomban, aki megtámadott! Ő volt, aki a bokámra is lépett!
- Ugyan már Susie, este ott volt, nehogy már az álmaidban is- ekkor Maya torkán akadt a szó, kezeit szája elé kapta és szemei kikerekedtek. Csak úgy, mint nekem.
- Hogy mondod? Ő is ott volt? - kérdeztem kissé sokkolva, közelebb hajolva hozzá, hogy csak mi ketten halljuk. Bár csak mi ketten voltunk a lakásban. Nem is tudom, miért lepődtem meg ennyire. Tudtam, éreztem, hogy köze van hozzá!
- Nem, én nem azt mondtam! Vagyis de, de... Aish - arcát takarva levetette magát az asztalra.
- Nem megmondtam? De, mennyire, hogy megmondtam! Háh, tudtam! Mégsem olyan kisangyal, mint ahogy te azt gondolod! Le fogom törni a szárnyait, és el fog tűnni arcáról a mocskos vigyora - hangom sejtelmesen csengett és számra akaratom ellenére is gonosz vigyor húzódott. Nem is kell olyan messzire mennem, hogy beavatkozzak.
- Susie, még mielőtt elmenne a maradék eszed is, most állj le! Hagyd békén őt! Mindegyiked hagyd, addig jó, míg nem ismernek! - Maya szinte már könyörgött, de hiába, ezt már végigcsinálom.
- Miért védesz egy marék erkölcstelen idiótát? Te, én, senki nincs biztonságban, amíg ezek azt csinálnak amit akarnak. Valakinek meg kell akadályoznia őket, és-
- Nem neked kéne.
- Én fogom.

Másnap reggel kótyagos fejjel ébredtem, múlt éjszaka a rémálom után nem aludtam sokat, utána már azon járt az eszemen, hogyan buktathatnám le azokat a fickókat. Mindenek előtt az egyikőjük bizalmába kell kerülnöm, ha azt akarom, hogy mélyebbre tudjak ásni a dolgokban. Már pedig egyértelműen ezt akarom. Realizáltam magambam, hogy ez tényleg nem lesz gyerekjáték, de vállalom. Viszont, nem lehetek önző, nem kényszeríthetek senkit arra, hogy akarata ellenére részt vegyen ebben, így nem nyaggatom többet Mayát, szíve-joga, hogy segít-e, vagy sem. De nem várhatok az örökkévalóságig, míg végre eldönti, mit akar, a lehető leghamarabb neki kell kezdenem, hiszen, most, hogy már van konkrét tervem a cikkel kapcsolatban, az a két hónap mégsem tűnik már olyan hosszú időnek. Okosan kell játszanom az idővel, ehhez viszont el kell érnem, hogy minden bábu úgy mozogjon, ahogy azt én akarom.
- Lássuk, mim van - motyogtam, amint leültem a kis nappali nagy kanapéjára. Közelebb húztam a dohányzóasztalt és üveglapjára letettem egy fehér, üres papírlapot, amit reményeim szerint tele tudok írkálni hasznos információkkal. Tollamat rágcsáltam, miközben azon gondolkodtam, hol is kezdjem.
- Wow, ez már teljesítmény - gúnyolódott Maya, miután leült... Levetődött mellém a kanapéra és szemügyre vette az üres lapot. Nem hibázhatok, és ez már a legelejétől érvényes, így próbáltam megállni, hogy ne szóljak be neki, ami szerencsére sikerült, nem a barátnőm oltogatására kéne pazarolnom az időmet. Átérzi a dolog komolyságát, de nem egészen úgy, ahogy azt kéne. Egy egyszerű angol lány egy szervezett koreai bűnbanda ellen. Mintha egy ütős akciófilm bevezetője folyna a mozivásznon.
- Tehát, kétszer találkoztam eddig Jiminnel, egyszer egy gyorsétteremben, aztán az állásinterjún - mormoltam, miközben lefirkantottam a két helyszínt.
- Ohohó, álljunk csak meg! - vágott közbe Maya, még a ropi ropogtatásával is felhagyott egy másodpercre - Jimin ott volt az állásinterjún? Miért nem mondtad? - szinte meg volt sértődve úgy, ahogy az elő van írva.
- Igen, Maya, ott volt és mert csak. - szemem sarkából pillantottam rá szemeimmel szikrákat szórva. Szerencsére vette a lapot, hogy most jobb, ha cipzárt húz a szájára, én pedig visszahajoltam a laphoz és újra elmélkedni kezdtem - Egyértelműen elvárja, hogy az emberek figyelme rászegeződjön, még akkor is, ha semmit nem csinál. Központi figura, látszólag megközelíthetetlen, mégis... Mindenütt ott van, bezavar a képbe, beleszól mindenbe, elrontja a dolgokat, beképzelt, önimádó, teletetovált idióta, akinek elég megszólalnia és máris agyvérzést kapok, legfőbb célja tönkre tenni minden egyes pillanatot, amiben ő is szerepel, így árthat az embereknek, a tisztelet szót hírből sem ismeri, ahogy az illemet és szabályokat sem, akkor is felbukkan, ha senki nem hívja, és  egyesével szedem ki a piercingjeit, ha miatta nem kapom meg az állást!-
- Azt a mindenit, Susie, vegyél levegőt! - szakított félbe Maya, kezeit vállamra téve. Úgy nézett rám, mint egy idiótára, ami érthető, hiszen egy pillanat alatt felidegesítettem magam olyannyira, hogy a papírt is összegyűrtem, ahogy egyre fokozódott bennem az ideg. Ehhez ért Jimim. Ehhez, hogy már csak a puszta gondolatával is képes felhergelni. Nem ismerem, a nevén kívül mást nem tudok róla, de bizton állítom, senkinek nem sikerült ilyen rövid idő alatt megutáltatnia magát velem úgy, hogy teljesen ismeretlen a számomra. Talán ez is az egyik meghatározó oka, hogy meg akarom szüntetni a poklot, ezzel is megmutatva a punk fiúnak, hogy nem szórakozhat akárkivel, Susanne Thomsonnal főleg nem!
Egy szempillantás alatt, mintha kővé vált volna a szívem, mint egy alvilági söpredéknek. Mint Jiminnek.

3

Hogy mit is éreztem azokban a pillanatokban, nehéz lenne megfogalmaznom, mert még én sem tudom. Egyszerre éreztem dühöt, meglepettséget és kellemetlenséget, olyan furcsa helyzet volt ez az egész. Beront pont akkor és pont abba az irodába pont az a fiú, aki tegnap ugyancsak pont ott és pont akkor volt jelen, ahol és amikor én, ami más esetben talán annyira nem lenne különös, de ezt az alakot olyasmi lebegte körül, ami nyomasztó érzést váltott ki belőlem. Sötét volt az egész lénye, mégis csillogott abban a fegyelemben és figyelemben, amit az emberek mutatnak ki, mikor jelen van. A nyakamat merném rátenni, hogy ezzel a fiúval nincs minden rendben, tagja a pokolnak, ami a föld felett zajlik, meghatározó alakja annak. Olyasvalaki volt, akivel nevelésemtől és természetemtől fogva nem szívesen szívnék egy levegőt, de mit tudok tenni, ha mindenütt ott van? Eltűnni, ami ez esetben érdekes képet mutatna és nem járnék jól vele, hisz nem szabad elfelejtenem, egy állásinterjún vagyok. Talán én vagyok az egyetlen, aki még emlékszik erre, ugyanis a kosztümös, zord tekintetű nő már szótlanul elhagyta a helyiséget, az igazgató pedig lesütött tekintettel vizsgálta a papírom, amit már ki tudja hányadik alkalommal olvasott újra. Csak Jimin és én voltunk az, akik figyeltek a másikra. Figyelte minden egyes mozdulatomat, csak úgy, mint én. Azt hittem, ha bámulom, majd mindent megtudok, amire kíváncsi voltam, pedig ez egyértelműen nem így működik.
- Hm, úgy látom, elég okosnak érzed magad, hogy itt dolgozz - olvasta végig az önéletrajzomat, amit csak úgy modortalanul, és mindenféle kérdés nélkül kivett a férfi kezéből, aki ezt sem kommentálta, ahogy a punk fiú eddigi tetteit sem. Esküszöm, mindjárt leütöm. Mégis kinek képzeli magát ez a telefirkált és minden hülyeséggel teleaggatott srác?! És egy vállalat vezetője miért ilyen papucs, hogy ne szóljon rá? Komolyan, nem értem, mi folyik itt.
- Úgy gondolom, hogy képes vagyok helytállni ebben is. - válaszoltam semleges hangnemben, nehogy azt higgye, hogy számon kérhet, elvégre az én szememben és ismereteim alapján ő egy senki. Akkor meg mit játssza a professzort? A puszta jelenlétével is piszkálja az idegeimet, hát még ha megszólal. Sikerült alig 1 órán belül megutáltatnia magát velem.
- Ebben is? Miért, még mikre vagy képes? - lelökte hanyagul a papírlapot a gondosan kifaragott és lecsiszolt barna faasztalra, ami lomhán leszállt arra. Egyik kezével megtámaszkodott rajta, míg másikat derekán pihentette, jobb lábát pedig a bal előtt keresztezte, így méregetett engem. Az a vigyor, amit már ha álmomból is felkeltenek emlékszek rá, megint kiült az arcára. Annyira gúnyos, annyira magabiztos, annyira tiszteletet követelő, annyira össze tud vele zavarni.
- Azt hiszem, ez már egy másik téma tárgya, Jimin. Én azért vagyok itt, hogy meggyőzzem az igazgató urat, hogy megfelelő vagyok az asszisztensi állásra. - amint megemlítettem a csendben ülő férfit ránéztem felhúzott szemöldökkel, mire ő megköszörülte a torkát és felegyenesedett nagy székében.
- Rendben. Öm... Köszönöm a jelentkezést, és hogy eljött, majd értesítjük, megkapta-e az állást - mondta, hangja néhol kissé megremegett, de a végére már sikerült megtalálnia a saját hangnemét.
- Tessék? Ennyi? De én azt hittem-
- Igen, ennyi. A viszontlátásra, kisasszony - mogorva tekintettel az ajtó felé mutatott, jelezve, ideje elhúznom a csíkot. Pofám leszakad. De még mennyire, hogy leszakad! Megjelenik ez a tahó, és tönkretesz mindent! Miért?! Miért pont most kellett bejönnie?! Máris utálom, mélységesen utálom!
Feldúlt voltam, nagyon is, de tudtam, jobban járok, ha most inkább nem csapok patáliát, jobb, ha elfogadom a helyzetet, és illedelmes módon távozok. Legalább megszabadulok Jimintől és lenyugszok. Felálltam, meghajoltam és kisétáltam az irodából, bezárva magam mögött a hatalmas ajtót. A székek felé pillantottam, ahol Seo Yeonnal ültem még mielőtt bementem volna, meglepett, hogy ekkor már csak hűlt helyét láttam. Talán rájött, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb munkakör neki és hazament. Nos, azalatt a pár perc alatt, míg próbáltam vele pár szót váltani, meg is értem, hogy itt hagyta az egészet. Majd talál magának egy neki való állást.

Napok teltek el úgy, hogy a telefont bámultam, és vártam, hogy megcsörrenjen, akárcsak egy szerelmes kisiskolás. Millió gondolataim között százezerszer jutott eszembe, mi van, ha nem kapom meg az állast? Újabb kudarc, ami újabb darabot tör le a lelkesedésemből és az esélyből, hogy itt maradhassunk Koreába. Ugyanis ha nincs állásunk, akkor nincs pénzünk, pedig az a mozgatórugója az életnek, márpedig én ragaszkodok ehhez az országhoz.
Tik-takk, az óra másodperc mutatója szorgosan rohant körbe, játszi könnyedséggel körözve le a nagy és kismutatót, a mai napon már sokadik alkalommal. Tompa hangja a most körülvevő csendben zajos volt, figyelemfelkeltő, idegesítő. Síri csendre vágytam, olyanra, ami barátom lesz, miközben én az épp eszembe jutó gondolataimon vívódok. Ám ez a csend el sem jött, főleg hogy a telefonom is hirtelen lármázni kezdett. Egy szempillantás alatt a kezembe vettem, és bár a lelkesedésem alábbhagyott, mikor Park Jihu helyett a Maya név villogott a képernyőn, felvettem.
- Mondd - szóltam bele unottan mindenféle üdvözlés nélkül.
- Ennyire ne örülj... - nyögött bele lakótársam a vonal másik végén.
- Maya, mondtam már, ne tartsuk fel a vo-
- Tudom! - vágott közbe, mielőtt befejezhettem volna - De hatalmas lehetőség hullott az ölembe! - hangja ekkor már attól az izgatottságtól csengett, amiről tudtam, valószínűleg valami őrültséget takar.
- Fájni fog...? - kérdeztem szemeimet forgatva. Magamhoz vettem egy szelet sütit, és leültem az ablak párkányára, ami pont akkora volt, hogy kényelmes ülést biztosítson. Pásztáztam a kinti életet, ami mozgalmas volt általában, mivel a belvárosban lakunk. Köd homályosította a látást, sűrű volt, de kilehetett venni az arra járó lelkek alakját. Kicsik és nagyok egyaránt fel-fel-felbukkantak, ki erre, ki arra ment, többségük nem foglalkozott a másikkal, én is csak lopva pillantottam mindenkire.
- Fájni? Miért fájna? Azt sem tudod, mit akarok mondani. Susie, rossz kedved van? Zavarlak?
- Maya, az isten szerelmére, megtennéd, hogy a lényegre térsz?
- Tudod, jöttem erre az állásinterjúra. Nos, a munka nem lett az enyém, de olyat ajánlottak, ami tökéletes lenne neked! Emlékszel, hogy egy sötét pillanatodban azt mondtad, újságíró szeretnél lenni? - szinte alig értettem, mit mond, a háttérben zaj zavarta a hallásviszonyokat és ő is úgy lihegett beszéd közben, mint aki a maratont futja.
- Igen, emlékszek - válaszoltam, miután lenyeltem azt a falatot, amit épp a számba vettem.
- Sütit eszel? Igaz, hagytál nekem is? Meg ne merd enni az összest, mert hazamegyek és akkor tényleg fájni fog!
- Folytatnád kérlek? Ha pont most keresnek, te meg itt nyávogsz a sütiért, a kezedet a telefonnal együtt a seggedbe dugom és még meg is csörgetem! - szépen lassan kezdett felmenni bennem a pumpa, ami ritkán történik meg, de akkor mindenki rohanjon fedezékbe.
- Susie, felejtsd el azt a munkát, ez a neked való! Annyi a dolgod, hogy írsz egy ütős cikket, amivel meggyőzöd az újság szerkesztőségét és tiéd az állás, amit mindig is szerettél volna! Nagy hülye vagy, ha ezt kihagyod, engedd meg, hogy ezt még megemlítsem.
Alig pislogtam kettőt és már sötétség borított kint és bent mindent, az őszi idő hű volt magához, egyik percben még világos van, másikban már az orrod hegyéig sem látsz el. Leszálltam a fehér párkányról és leseperve magamról a morzsát, bementem a konyhába, hogy megigyak egy pohár tejet. Maya nem mondott hülyeséget, és a munka is nagyon jó lehetőség, tekintve, hogy tényleg megemlítettem már életem során, hogy szívesen lennék újságíró.
- És mégis mi a fenéről írjak, ami figyelemfelkeltő? Hogy minden egyes alkalommal kukorékolnom meg röfögnöm kell a kisboltban a hentesnek, ha húst kérek, hogy megértse, mit kérek, mert nem csak a látása szörnyű, de a hallása is? Vagy a szomszédokról, akik valószínüleg hadsereget csinálnak, nem csak családot és a női visít, mint a malac?
- Ötletem sincs. Viszont tudom, hogy meg tudod csinálni. Hiába gondolkodunk rajta, most semmi nem fog eszünkbe jutni, az ihlet a legváratlanabb pillanatban fog pofán csapni. Két hónapod van rá.
- Wow, két hónap? - meglepődtem, azt hittem minél hamarabb kell nekik az az új újságíró. Mondjuk, ha belegondolok, nem is baj, legalább lesz időm kigondolni, mi az, amiről írnék. Talán meg kéne próbálnom.
- Itt vagy? - kérdezte Maya kicsit hangosabban a vonal másik oldalán. Ezek szerint megint beszélt valamiről, csak én nem figyeltem.
- Itt, csak elgondolkodtam ezen a lehetőségen - mondtam a konyhapulton helyet foglaló bögrét bámulva, míg a hajamat csavargattam - Nem tudom, hol tartasz, de ha nem érsz haza nem sokára, megeszem az összes sütit.

Maya sokára jött, így megettem az összes sütit. Unottan kapcsolgattam a TV-t egy takaróba burkolózva a fotelban, mikor kicsapódott az ajtó és a talpig ázott lakótársam szinte berobbant a házba. Zihált, mint aki a maratont futotta, bevágta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodva riadtan nézett rám. Olyan rémült volt a tekintete, hogy átszaladt rajtam a hideg.
- Veled mi az isten történt? Féltél, hogy sellővé változol az esőben, ezért hazáig futottál? - kérdeztem ráncolt szemöldökkel.
- Sokan voltak - lihegte. Jobban szemügyre véve láttam, az arcán lefolyó vízcseppek keveredtek a szemét áztató könnyekkel, és biztos nem a hidegtől remegett.
- Kik? Mi történt? - ekkor már kezdte rámhozni a frászt - Mi történt, Maya? Bántottak?
- E-engem nem... De a lányt igen - mondta remegő hangon, és hátával még mindig úgy támasztotta az ajtót, mintha az kidőlne abban a pillanatban, amint ellép onnan.
- Milyen lányt? Kik bántották? Az Isten szerelmére, Maya, mi történt?!

•°•
°Jimin°
- Verjem az esőbe... - morogtam, amint ázott kutyaként beléptem a házba, bevágva magam mögött az ajtót. Amint beljebb mentem volna, oszlopba ütköztem, majdnem hátra is estem, akkora lendülettel mentem neki Namjoonnak.
- Ne tedd, én már próbáltam - mondta Namjoon unottan, bár nem mintha kérdeztem volna. Nem mintha érdekelt volna!
Egyel több információval, mint amire szükségem lett volna, és valószínüleg sajnos soha nem fogom elfelejteni, újra egyensúlyba helyeztem magam és undorodva néztem a leaderre. Perverz állat.
- Mi van? - húztam el a számat.
- Emlékszel, mikor a múlt hónapban a Vörös Töltényben buliztunk? Akkor is szakadt az eső, mint most. És ott volt az a nő, tudod, a szőke, na az-
Még mielőtt többet mondott volna, a szavába vágtam, már így is többet tudtam meg, mint amennyit akartam - Tudod mit? Nem érdekel - akaratom ellenére is pillanatképek villantak fel az elmémben, nem tudom, mitől undorodtam jobban, hogy el tudtam képzelni Rap Monstert pucéran, vagy, hogy volt gusztusa azt a nőt egyáltalán megcsókolni, akit én bottal sem piszkáltam volna meg.
Levetve magamról a fekete bőrkabátomat, ami mivel vizes volt, idegesítően tapadt a bőrnadrágommal együtt, bementem a konyhába, ahol a konyhatündér Jin éppen sürgött-forgott. Senki nem mondaná meg, hogy ez a teletetovált, piercinges pali egy istennő a konyhában. Vagyis isten. De olyan, mint az anyám, tehát nő. Mondjuk látszik rajta, hogy férfi. Mindegy, szóval ez.
- Mi lesz? - kérdeztem érdeklődve és mutatóujjamat belemártottam a fehér tálban lévő masszába. Épphogy beleérte, olyat rácseszett a kezemre, hogy felnyüszítettem.
- Jimin, elugattam már, ne toljátok be a pofátokat a konyhába, míg főzök, mert letöröm az ujjaitokat, és azzal kaparom ki a szemeteket! - visította, mint egy fába szorult féreg. Tuti tüzel. Bár az igaz, hogy minden alkalommal elmondja, mi meg minden alkalommal leszarjuk és belekontárkodunk a készülő művébe. Allergiás az ilyenre, a konyha az ő terepe, ha rajta múlna, egy pohár vízért sem mehetnénk be, mert össze-vissza fogdossunk mindent, meg beleheljük a szentélyét. Mondjuk, dícséretre méltó kajákat főz, ha ő nem lenne, már rég éhen haltunk volna. Kivéve Yoongi, aki megevett volna minket, hogy több évig pazarolja az idejét semmittevéssel és mások porig oltásával. Ha nem vesszük figyelembe, hogy Jin képes lenne ilyenkor a szart is kipüfölni belőlünk egy kiskanállal, itthon egy jófej alak, akivel el lehet beszélgetni és nagyon jó társaság, mindemellett mindig tudja, mit kell tennie, mi a helyes, ha kell könyörtelen. Nem titok, példaképként tekintek rá ebben.
- Bocs, anya - felhúzott szemöldökkel és feltartott kezekkel hőköltem hátra, majd ki is fordultam a helyiségből.
Alig léptem párat, a maknae jött velem szembe, aki kapott egy jó nagy seggrecsapit a formás popsijára, amint elhaladt mellettem.
- Buzi... - mormolta.
- Hívj apucinak - kacsintottam rá fordulásból. Imádom az arcát ilyenkor. Imádom szivatni. Eszem ágában sincs homokosnak lennem, fúj, inkább dugnám a 220-ba, mint egy pali seggébe, de valahogy mindig késztetést érzek, hogy Jungkookra a frászt hozzam ezzel. És legnagyobb örömömre sikerül. Minden egyes alkalommal. És a gyerek mit csinál? Hát nem igazán ellenkezik. Akkor ki itt a buzi? Kis szaros.
- Hobi? - kérdeztem Sugától, amint lehuppantam mellé a kanapéra, és kikaptam a kezéből a távirányítót. Amint elkapcsoltam, ő visszavette és a vállamra cseszett, mire én felszisszentem, 3 perc alatt másodszor kapok.
- Nem tudom, nem érdekel, és ha még egyszer megteszed, a kezedet eltöröm. - mondta nyugodt hanggal és semleges arccal bámulta tovább a tv képernyőjét. Suga általában türelmes, nehéz felidegesíteni, de nem is kell ahhoz, hogy összeszarásig rugdosson. Egyszer láttam igazán dühösnek, és azt hiszem, köszönöm, ennyi elég is volt. Nyugodt ember, nehéz kihozni a sodrából de emellett eléri, hogy az emberek tartsanak tőle. Nem mutatja ki az érzéseit, de aki már huzamosabb ideje ismeri, tudja, hogy ez a nemtörődöm stílus egy igenis törődő egyéniséget takar. Mint egy öregember. A banda nagyapja. Nem haverkodik mindenkivel, elvan magának, de nem úgy, mint egy magába zárkózott nyomorék, elvárja, hogy a környezete foglalkozzon vele. Egy seggfej nagyapa, 3 dolláros arany nyaklánccal.
- Húzz sorszámot, Jin is a karomra hajt. Ma mindenki tahó?
- Szar az élet Jimin, törődj bele. - vállat rántott és csatornát váltott. Mikor megláttam a képernyőn a híradó feliratot, eszembe jutott, nekem beszámolni valóm van Rap Monsternek.

A szobájában találtam meg, épp beszélt valakivel telefonon, de amint rámnézett, jeleztem neki, mondandóm van.
- Mi van? - megszakította a vonalat, a telefont az ágyra dobta és felém fordult.
- Ma pár szarházi megtámadott egy csajt az egyik kocsma sarkánál - kezdtem bele, amint bezártam magam mögött az ajtót. Jobb, ha először egyedül a leader hallja, az ő kezében van a döntés, hogy mit kezdjen az üggyel.
- És? - kérdezte unottan - Legalább felhúzta mindenki a csajt? - fogta magát és levágta magát az ágyra.
- Nem. - lesütöttem a tekintetem, és nyeltem egyet - Nem hagytam.
- Hö... Hogy mondod? Nem hagytad? - ennek hallatán egyből felült és engem kezdett pásztázni. Tudtam, nem fogja jó szemmel nézni, hogy Supermant játszottam, de nem tudtam mást tenni. Nem tudtam volna szó nélkül hagyni, hogy a lányt a szemem előtt megerôszakolják. Nem, nem akartam ezt. Nem vagyok angyal, ahogy egyikőnk sem ebben a bandával, nekünk is vannak piszkos ügyeink, nem is egy, de nőket mi nem erőszakolunk meg. Elérjük, hogy akarják. Ha a helyzet nem kívánja, nem bántjuk őket. Nem, őket nem, ahogy senki mást, aki nem ártott nekünk. És fogadok, az a lány sem csinált semmi rosszat azoknak a tahóknak. Ezért nem tudtam szemet hunyni a látottak felett.
- Mit tehettem volna?! - csattantam fel. Értem én, hogy a hírhedt, nagy Rap Monsternek kő van a szíve helyén, de akkor is, semmi rosszat nem tettem, sőt! Ennek ellenére, most úgy néz rám, mintha felgyújtottam volna egy házat. Megint. De nem, ezúttal nem ezt tettem.
- Mondjuk elhúzod onnan a csíkot? Szó és minden más nélkül?! Jimin, a brant megesz, nem világos?! - ekkor már ismét talpon volt és fejét fogta, hangja is már jócskán a normálisnál hangosabb volt. Ha engem nem is, őt tuti hallották már a többiek is, ennyit arról, hogy négy szem közt beszélünk. - Már így is szarban vagyunk a rablásos ügyek miatt, egyre többen gyanakodnak ránk, a kis mentőakcióid csak rontanak ezen!
- Miért? Ott voltam, de nem a szarháziaknak segítettem! Új kutyák szaglásznak erre Namjoon, ha nem mutatjuk meg nekik, hogy ez a hely már foglalt, jönnek majd, mint a csótányok, inkább most neveljünk meg pár kölyköt, mint később egy tucatnyit, nem?
- De ne így, te eszetlen! A dolgainknak a felszín alatt kell folyniuk, nem pedig az emberek szeme előtt! És rohadtul nem így kellett volna a tudtukra adni a létezésünket! Kibaszottul nem! - ekkor már félő volt, hogy az utca is hallja Rapmon üvőltözését, nem csak a ház. Értem én mitől szarik ennyire, csak ő nem érti, én hogy gondolom. Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ha egy maroknyi tetünek megmutatjuk, kiknek a keze alatt áll a város - az itteniek tudta nélkül -, nem kell majd később többel foglalkoznunk. Logikus. Annyira logikus. A legenda szerint 148-as IQ-ja van. Na, hát nehezen hiszem ilyenkor.
- De Rapmon, pont te mondtad, a rablásos dolgokat is ránk fogják, viszont most a csaj is látta, nekem nincs közöm ehhez, és így nektek sincs! El fogja mondani, hogy mi történt és meg fogja említeni, hogy én mentettem meg tőlük! Így lesz Rap Monster! Mindenki el fogja hinni és le fognak szállni rólunk. Várd csak ki. - annyira biztos voltam ebben, hogy jobban már nem is lehettem volna. Kereszteztem magam előtt karjaimat és a magas oszlopot néztem magam előtt, aki csak felnevetve csóválta a fejét.
- Jaj Jimin... Annyira naív vagy. Annyira keveset tudsz még. Benned még nem tudatosult, hogy akiket te embernek hívsz, csak korcs lények. Nem vagy itt elég ideje, hogy megtanuld, senkiben nem bízhatsz igazán és azt sem ismered teljesen, akiről azt hiszed, mindent tudsz. Apád is azt hiszi a bőrszékében üldögélve, hogy te csak egy iskolakerülő lázadó 20 éves vagy. Idővel meg fogod tanulni. Mindenkin ott az álarc, ami csak idő kérdése, mikor fedi fel a mögötte lévő szörnyet. Rengeteget kell még tanulnod. Nagyon sokat. - hangja ekkor már lágyabb volt és a hangerőből is lejjebb vett, ám mikor odalépett hozzám és kezével erősen vállamra fogott, arcára komolyság ült, hangja pedig ismét mélyebben csendült - Okkal vagy itt Jimin. Terveim vannak veled, különben már rég elküldtelek volna a brantba. Te sem ellenkezel az ellen, hogy itt maradj, tudom, hogy maradni akarsz, ide akarsz tartozni. Ám túl jó szívű vagy te ide, de rajta leszek, hogy ez változzon. - ujjai szorítása megerősödtek, amint sejtelmesen közelebb hajolt, hogy a következő szavait nyomatékosítsa - Változni fog. Ehhez pedig az kell, hogy mindent úgy csinálj, ahogy én mondom. - kiegyenesedett, elengedte a vállam és hátrébb lépett - Érthető voltam, Park?
- Igen... - lehajtott fejjel válaszoltam. Dühös voltam, rettenetesen dühös, amiért ismét csak lecseszésben volt részem, pedig azt gondoltam, ezzel jót teszek, és segítek. De nem. Bármit csinálok, semmi sem jó.

•°•

- Holnap feljelentést teszünk. - jelentettem ki, amint felálltam a kanapéról. Maya mindent elmondott, hogy minek volt szemtanúja, habár volt egy olyan érzésem, van valami, amit eltitkol, vagy legalábbis nem említ meg.
- Mi? Dehogy teszünk! - nyúlt a karom után, hogy megállítson.
- Hát már miért nem? Ennek már a fele sem tréfa Maya, ez nem csak pár idióta, szervezett bűnőzésről van szó! Mit gondolsz, ki fogja őket megállítani? Én? - néztem rá flegma tekintettel, ám ekkor olyasmi jutott eszembe, amivel sikerült saját magamat ledöbbenteni. - Várjunk csak...
A vörös elengedte a kezem és kérdően emelte rám ekkor már nem könnyes szemeit. - Mi az?
- Ütös cikk, mi? Azt hiszem, meglesz.

2

Ahogy a Nap is egyre lejjebb bukott a horizonton, úgy csökkent a kinti hőmérséklet, mellyel nem számoltam, mikor a délelőtt folyamán elindultam otthonról. Átfutott rajtam a hideg, mikor felhúztam fekete bőrkabátom cipzárját és megszaporáztam lépteimet. Életem során egyszer sem éreztem azt, amit akkor, amikor a punk fiú odahajolt hozzám. Mi is volt a neve? Jimin? Maya biztosan emlékszik, ha rajta múlna, már kőbe vésné kettőjük nevét.
- Ne siess már, az Isten szerelmére! - loholt mellettem a kis vörös, aki magassarkúban sem érte el az én 170 centimet. - Hova rohansz ennyire? Hallod? Miért nem válaszolsz? Megsértődtél valamin? Nem is csináltam semmit, már megint vered a taknyod-
- Maya! - álltam meg hirtelen lábammal dobbantva - Csak egy kicsit hallgass el, kérlek! - fogtam fejemet és újra elindultam az enyhén kivilágított kis téren, amin épp haladtunk. Csak pár ember járt arra épp munkából haza igyekezve vagy halaszthatatlan dolgukra sietve. Mióta felütötte fejét ez a lányrablásos ügy, mindenki kétszer gondolja meg mikor, hogy, kivel, hova megy. Azt hiszem érthető. - Azt se tudom, most fiú vagyok-e vagy lány, nagyon szépen kérlek, ne bombázz már a kérdéseiddel - zsebre dugtam kezeimet és úgy haladtam tovább, barátnőmmel a nyomomban, akinek valaki már igazán elmagyarázhatná a csend fogalmát, de mivel még nem olyan régen vagyunk itt, nincs sok barátunk, így rám hárul ez a feladat.
- Jó, akkor beszéljünk másról, ha nem akarod elmondani, mi a bajod... Majdnem földhöz vágtam magam, mikor bejött az ajtón! Jimint mondtál, úgy hívják, igaz? Te jó ég, közelebbről még jobban néz ki! És láttad, a nyakán is voltak tetkót. Biztos fájt, mikor csinálták... Nekem legalábbis fájna, de ezek szerint ő kibírta. Tényleg, valaki belehalt már abba, hogy épp tetkót varrnak rá? Tök fájdalmas lehet. Én is akarok, de tudod, hogy rosszul vagyok a tűtől. Uh és a piercingek az arcán! A legjobban az tetszett, ami a szemöldökén volt. Mondjuk, nem tudtam nagyon szemügyre venni, teljes extázisban voltam. Bár az feltűnt, hogy most már nem piros a haja, hanem barna... Nem baj, ezzel is szívdöglesztő! Mindig is mondtam neked, a koreai fiúk rohadt jól néznek ki, de Jimin főleg! Ha tudom, hogy odajön, ha kiabálsz, elkezdtem volna ordibálni, mint egy elmebeteg.
Leütöm.
- Drágám, te anélkül is elmebeteg vagy, hogy ordibálnod kéne - ez a lány néha olyan, mint egy játék, felhúzzák és csak mondja, és mondja és mondja. Egyetlen hátránya, hogy önszántából talán sosem állna le. Az évek során hozzászoktam már, hogy időnként rájön az öt perc és ha leütik csak addig van csend, amíg a földön fekszik, aztán folytatja, de most kivételes módon idegesített. Sok minden kavargott most a fejemben, köztük a délután is és az, hogy egy jó darabig nem megyek vissza abban a kajázdába, sikerült párszor magunkra hívni a figyelmet és Jimin tette csak pont volt az i betűre.

- Oh, nézd Susie, ezt a csizmát mondtam! - ráncigált Maya lelkesen egy bolt kivilágított kirakatához. Màr a bolt neve is egyértelművé tette, talán egy másik életben megtehetjük, hogy itt vásároljunk, addig csak marad az álmodozás.
- Majd ha több nulla lesz a bankszámládon, bemehetsz és megveheted az egyik párját - mondtam unottan és otthagyva őt tovább mentem, mert vele ellentétben még mindig fáztam. Leheletem kis fehér gomolyban távozott, ez is mutatva, igencsak lehűlt a levegő. Jelen pillanatban semmi mást nem akartam, csak otthon leülni a kanapéra egy bögre forrócsokival egy nagy pulóverben és egy takaróval. Sosem ápoltam jó viszonyt az őszi estékkel, mind a hőmérsékletet, mind azt a fajta különös érzést tekintve, amit magával hord. A félig kopasz fák, a száradó növények ilyenkor mind sötétbe burkolózva bizarrul engedik, hogy a csípős szél simogassa, borzongassa őket, haldokolnak, hogy mire a hideg tél megérkezik, átadják magukat, hogy majd aztán idővel újra életre keljenek, mikor a fehér takaró eltűnik.

Egy halk sóhajt nyeltek el a fürdőszoba kicsempézett falai, mikor nyakig merültem a forró, gőzölgő vízben, ami jólesően szinte égették a bőröm. Nagyszerű érzés volt a kinti hideg után, a felszálló gőz magával ragadta minden kétségemet, aggodalmamat, dühömet, gondomat, egyenletesen vettem a levegőt, bezártam szemeimet és kizártam a külvilágot.

Feszülten igazgattam magamon gondosan kivasalt fehér ingemet, lejjebb húztam lábamon fekete szűk szoknyámat, és egy halk, ideges sóhaj hagyta el a számat. Szemem sarkából oldalra pillantottam a lányra, akin úgy szint látszódott, izgatott és feszült. Mereven bámult maga elé, úgy tűnt, mint aki megszűnt létezni, csak a teste van jelen, a lelke már rég máshol jár. Vajon mi járhat a fejében? Hülye kérdés, valószínűleg ugyanaz, mint nekem; sikerüljön. Szép és jó, hogy Mayának és nekem sikerült Dél-Koreába költözni, és mivel okosan osztottunk-szoroztunk, még nem szenvedünk semmiből hiányt, megengedhetjük magunknak mindazt, amire szükségünk van, de nem mindig lesz ez ám így, így muszáj valami állást keresnünk. Nem azért jöttünk, hogy a lábunkat lógassuk egy teljesen más földrészen, élni szeretnénk, ahhoz pedig nekünk kell biztosítani a feltételeket. Egyetlen szabály van az életünkben: Vissza soha. Kudarcok követték egymást a munkakeresést illetően eddig mind az én részemről, mind Maya részéről, de semmi értelme nem lenne az egésznek, ha feladnánk, így addig próbálkozunk, míg össze nem jön. Nyitottak vagyunk mindenre, ami tisztességes, amúgy sem vagyunk abban a helyzetben, hogy válogassunk.

Park Jihu , olvastam el újra és újra a nevet az ízlésesen díszes névtáblán, ami jelen esetben még nem mondott nekem sokat, azon kívül, hogy egy sikeres üzletember irodájának ajtaja előtt ülök, aki éppen asszisztenst keres. Annak idején nem hittem, hogy sok hasznát veszem majd a kereskedelem és marketing szaknak, amit a középiskolában tanultam, most viszont abban reménykedek, hogy ez pozitívum lehet az álláslehetőséget tekintve. Nem sokára eldől.
Ahogy a lány is, aki hirtelen elkezdett szinte fulladozva köhögni, ezzel kizökkentve engem az elmélkedésből. Gyorsan előhalásztam a fekete kis táskámból azt a kis flakon vizet, amit a biztonság kedvéért indulás előtt még gyorsan eltettem, és átnyújtottam neki, akinek már a könnye folyt a köhögéstől.
- Minden rendben? Hívjak segítséget? - kérdeztem aggódva, mialatt ő kicsiket kortyolt a még hideg vízből. Miután eleget ivott, megrázta fejét, és visszanyújtotta nekem a flakont, amit én letettem magam mellé - Minden rendben? - tettem fel újra a kérdést.
- Igen. Köszönöm - válaszolt halkan, és mintha nem mert volna rám nézni, megszeppenve nézett épp csak az irányomra, még csak egy pillantást sem vetett rám. Ilyen félénk, és mégis itt van? Érdekes.
- Nincs mit - biccentettem, habár nem látta. A csend ismét letelepedett közénk, amit ezúttal én törtem meg. - Susanne vagyok - nyújtottam felé a kezemet, amire ő ránézett, de nem fogta meg, nem rázott kezet.
- Seo Yeon - mondta szinte suttogva, és jobban összehúzta magát a széken. Vajon miért ilyen félénk? Alapból ilyen, vagy csak az izgalom hozza ki belőle? Nem tűnt olyannak, aki szívesen ismerkedik, rám viszont jellemző, hogy amit egyszer elkezdtem, nem hagyom abba, ez esetben kicsikarok valamit belőle, már csak a kíváncsiság miatt is.
- Idevalósi vagy? - kérdeztem kis gondolkodás után és megcseréltem keresztbe tett lábaimat. A széles szürke és fehér színbe öltözött folyosón alkalmazottak járkáltak ide-oda, mindenki végezte dolgát, nyakig volt a munkában, de szakítottak időt arra, hogy feltűnően szemügyre vegyen minket. Sosem szerettem, ha megbámulnak és a központba sem szívesen kerülök, de mivel nem hogy koreai nem vagyok, még csak ázsiai sem az ebből következő különbségek a külsőmet illetve nagyon sok embernek feltűnik, annak ellenére, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nincs kis mandula szeme, törékeny termete, hosszú barna haja és cuki aegyoja. De ahogy nálunk is megbámulják az ázsiaiakat, itt is megbámulják azt, aki nem olvad bele a tömegbe. Tisztában voltam azzal, hogy ezzel meg kell majd itt birkóznom, de élesben már más és kissé zavaró. Ez van.
- Nem. Ahogy te sem - válaszolt és most először rám nézett, ajkai szélei halvány mosolyra húzódtak. Most, hogy arcát jobban láttam, meglepődve vettem észre, hogy egyik szeme barna, míg a másik zöldes színben csillog. Ritka az az ember, akinek ilyen mondhatni adottsága van, de ez a rendellenesség tette őt olyanná, mint aki éppen most lépett ki egy animéből. Fekete hullámos haja rendezetten hullott vállára, sápadt bőrét igencsak kiemelte, kis termetéhez mégis valahogy passzolt az a sötétség. Tekintete riadtságot tükrözött, aminek okát még mindig nem tudtam, de pillantása visszafogott, higgadt, jól nevelt jellemet sugallt, már csak így is, hogy nem mondott semmit. Fura jelenség volt, feltűnő, aki inkább a háttérbe húzódna, mintsem csillogjon, pont, mint én.
- Igen, én sem itt születtem - nevettem, és bár azt hittem, ő is fog, legalább kuncogni, mégsem tette, újra maga elé kezdett bámulni, mintha kicserélték volna.
- Susanne Tomshon - hallottam nevemet az ekkor már kitárt, kipárnázott fekete ajtóból. Odakaptam tekintetem, és mikor láttam a nőt, aki szólított, unott arccal egy papírt fogva várt, hogy bemenjek, gyorsan felkaptam táskámat, és elindultam be sietős léptekkel. Mielőtt eltűntem volna a nagy ajtó mögött, hátrapillantottam és mivel még nem szoktam hozzá, meghajlás helyett intettem Seo Yeonnak, aki értette mit akarok, így bólintott egy kicsit.

- Susanne Tomshon, 22 éves busani lakos, kereskedelmi középiskolát végzett, angolul és koreaiul beszél, munkatapasztalata nincs, Angliában, Brightonban született. Alkalmazkodóképes, szeret csoportban dolgozni, részt vesz a munka kreatív részében, közvetlen, érdeklődő és nyitott - darálta le a kosztümös nő az önéletrajzomon szereplő főbb jellemzőket, amiket a merev tekintettel, semleges arckifejezéssel ülő, kezeit szája előtt összefonott, fekete öltönyös férfit érdekelné. Kis fekete táskámat szorongattam, próbáltam nem kimutatni az engem körülölelő idegességet és izgalmat, az nem biztos, hogy javamra válna.
Jihu bólintott és az asztala előtt lévő bőrszékre mutatott, jelezve, foglaljak helyet. Odatipegtem és mielőtt leültem volna, meghajoltam előtte, ő pedig biccentett.
- Gondolom, tudja, miket kérdeznek ilyenkor - mondta búgó hangon, nem pillantva rám, az elé lerakott papír kezdte olvasni, ujjai között egy tollat forgatva - Tehát nincs még munkatapasztalata - morogta.
Megköszörültem a torkomat, hogy megtaláljam a hangom, mielőtt elkezdenék retardált egér módjára cincogni, és válaszoltam - Igen, még nincs. Fél éve költözünk ide, azóta sajnos még nem volt alkalmam munkát vállalni.
- És rögtön itt akarja kezdeni - jegyezte meg szinte szemrehányóan, amivel nem tudom, mi volt a szándéka, de nekem nagyon úgy tűnt, olyasmit akar sugallni; ez ma neked kislány, bizony nem fog összejönni. Azt viszont nem akarom. Nagyon nem akarom.
- Úgy gondolom, nagyszerű lehetőség lenne számomra, ha egy ilyen nagy volumenű és neves cégnél kezdhetném pályafutásomat.
- Mit gondol, ez a vállalatra milyen hatással lenne mind rövid, mind hosszútávon? - most nézett rám először, szemöldöke egyből az egekbe szökkent.
- Nos, véleményem szerint, rövid távon tervezni nem érdemes, legalábbis ilyen problémákat nézve, ami talán nem is probléma, inkább lehetőség, ha a marketinget nézzük. Mindenki a nulláról kezdi, de majd ha a határt is átlépi, ami akár a csillagos ég is lehet, mindig visszanyúlnak a gyökerekhez, ami ez esetben az Ön vállalata lenne. Mi sem hoz nagyobb reklámot, mint egy sikeres üzletember vagy üzletasszony beszámolója arról, hol kezdte, milyen körülmények között. Ez a reklám lehet hírnevet keltő, fokozó, illetve romboló, ugye nem kell kifejtenem. Az, hogy ez az élménybeszámoló a hírnevet hogyan befolyásolja majd, az csakis a cégen múlik. Hosszútávon pedig egyértelműen kifizetődő a szakképzett munkavállalók alkalmazása.
- Tehát ön nem szeretne megállni az asszisztensi állásnál - mellkasa előtt összefonta karjait és hátradőlt a szintén fekete bőr, ám jóval nagyobb székben.
- Kis lépésekkel is feljuthatunk a csúcsra, akkor miért sietnék a nagy ugrásokkal? - mosolyodtam el, és karjaimat a szák karfáján pihentettem.
- Hm - mintha az ő arcán is egy alig észrevehető mosoly tűnt volna fel, ami abban a pillanatban lelohadt, mikor az ajtó kivágódott mögöttem és valaki belépett rajta, mint aki otthon van. Mindhárman egy emberként néztünk az érkező irányába, én a szék támlája felett próbáltam leskelődni. Ismeretlen ismerős lépett be, aki bezárva, pontosabban, becsapva maga mögött az ajtót megindult a nagy sötétbarna asztal felé, ami az iroda közepén foglalt helyet, mögötte a vállalat vezetőjével, aki elvárásommal ellentétben nem úgy reagált, ahogy azt általában teszik a fontos emberek, akiknek csak úgy berontanak az irodájukba mindenféle üdvözlés nélkül.
Az újonnan érkezett személy hanyagul leejtette a fal előtt elterülő kanapéra fekete hátizsákját, és zsebre dugott kézzel a hatalmas ablakokhoz sétált, amin keresztül nagyszerű kilátás nyerhető az élettel teli belvárosra. Hirtelen, mintha tiltott lett volna akár csak hangosan levegőt venni, pontosan úgy, mint előző nap a gyorsétteremben. Szinte ugyanaz volt a helyzet, az érzés, kivéve a helyszín és a jelenlévő emberek. A kosztümös nő, a vezérigazgató és a fiú közt kapkodtam tekintetem, kezdtem kényelmetlenül érezni magam, nem tudtam, mit kéne most tennem.
- Mit szeretnél? - törte meg a csendet Jihu, aki ekkor már az asztalon könyökölt, kezeivel homlokát fogva.
- Zavarok? - kérdezte a hívatlan vendég kissé flegma stílusban, és felénk fordult.
Most lenne az a jelenet, hogy kiköpöm a vizet a számból egyenesen az igazgató arcába és elkezdek fulladozni, de hála az égnek, pont nem ittam semmit, így ez nem következett be, de szinte a levegő is megakadt a torkomon, mikor szembesültem azzal, ki is érkezett ilyen nagy belépővel. Mégis mit keres itt? Mi dolga van egy ilyen alaknak itt? És miért nem szólt neki senki?
Amint megpillantott, féloldalas vigyorra húzódott szája, minek következtében szeme kissé összeszűkült, alapjában nem karakteres arccsontja feltűnővé vált, ezzel uralkodó képet adva róla.
- Nocsak, nem hittem volna, hogy újra találkozunk, főleg nem itt - szólalt meg, ezzel meglepve. Teletetovált karjait maga előtt keresztezte, szilárdan állt lábain, mellkasán kicsit megfeszült a fehér póló, amit viselt, ezzel halványan kirajzolódott bőrét tarkító újabb tucat tetoválás.
- Ismeritek egymást? - kérdezte hirtelen az öltönyös férfi, akin látszott a meglepettség. Na jó, kezdek összezavarodni.
- Volt már alkalmunk találkozni egy szóra, igaz, Susanne? - le se vette rólam a szemét, és a féloldalas vigyor sem fagyott le arcáról. Mégis honnan a francból tudja a nevem?
- Igaz, Jimin.

1

°Susie°
Amint lassan kinyitom szemeimet, homályba burkolózik minden körülöttem. Egyetlen kis villanykörte csüng a plafonról, mely reménytelenül próbálja megtölteni világossággal a kis helyiséget, amiben én is tartózkodom. De hol is vagyok pontosan? Riadtam kapom fel a fejem, elmémben pedig rémképek röppennek fel, mikről annyira szeretném azt hinni, hogy csak egy rossz álom jelenetei, ám be kell làtnom, ez egy olyan álom, amit a jelenben élek, amiből nem szabadulhatok ki egyetlen szempillantással. Ez a pokol, ami a Földön ejtett rabul, a Sátán pedig emberi formát öltve keserítette meg az életem, és juttatott ide.
Lassan kezdett hozzászokni a szemem a silány fényviszonyokhoz, így próbáltam kivenni az alakokat körülöttem, hiába, ugyanis egyedül voltam egy kis rozzant székhez kötözve. Elértek, amit akartak, itt vagyok. Először tönkre tették az életem, most engem fognak. Megannyi próbálkozásom kudarcba fulladt, mialatt azon voltam, hogy legalább egyik kezemet kiszabadítsam. Profinak is nevezhetném azt, aki lekötözött, szinte moccanni sem bírok. Léptek hangja szűrődött be a rozsdás ajtó alatti kis résen, és ahogy azok egyre hangosabbak lettek, a szívem velük párhuzamosan egyre jobban dübörgött. Anélkül, hogy láttam volna, tudtam kik jönnek, és amint meg is pillantottam őket, hirtelen hatalmas düh és fájdalom töltött el. Amint kinyílt a vas ajtó, mind a heten beléptek rajta, arcukról leolvashatatlan volt bármilyen érzelem. Tudták egyáltalán, mi az az érzelem? Tapasztalták valaha, vagy szivük helyett ez idáig és innen túl csak egy kő foglal helyet? Az is kérdéses, emberek egyáltalán, vagy egy rakás lény, akiket a Gonosz vezérel? Meglett amit akartak és ez esetben én voltam. Én, aki teljesen ártatlanul ülök most itt, aki kicsit sem szeretett volna részt venni egy mocskos ügyükben sem, de a gép úgy hozta, nincs választásom. Bűnhődök, de miért is?
Egy kivételével mind üres tekintettel vizslattak, annak az egynek pedig valami, eddig számomra tőle szokatlan csillogott barna mandula szemeiben. Olyasvalami, amihez már késő volt. Amint egyikőjük, ki eddig hátul tartotta kezeit, most meglökte és elém hullott a földre. Kihullott a leggyengébb láncszem.
- Nézd, kit hoztunk neked - vigyorodott el az, akiről nem mondaná meg az ember, hogy egy alvilági banda tagja, még a rengeteg tetoválás és piercing ellenére sem, mely testét tarkítja. Csak úgy, mint társait. Minden egyes magukra varratott minta egy-egy titkot rejt, mely órák hosszat tudna mesélni sötét és zűrös életükről.
Undorodva, megbántva és szomorúan néztem le arra a fiúra, aki térden állt, fejét pedig lehajtotta. Nem mert a szemembe nézni? Az, aki mindig is azt akarta elhitetni az emberekkel, nem fél semmitől? Most mégis, fél a szemembe nézni?
A szőke hajú mocskos vigyorral az arcán hozzá lépett, hajába túrt és meghúzta azt, ezzel elérve, hogy felszisszenve a plafon fele emelje arcát. Szemei össze voltak szorítva, láthatóan bántalmazták ezelőtt, ugyanis ahogy jobban szemügyre vettem, friss sebek és zúzódások rondították egyik-másik tetoválását.
- Na mi van, már a nődre se mersz nézni? - sziszegte a fölötte álló szőke gúnyosan - Élvezd ki a látványt, úgysem látod többet - ezzel durván elengedte a haját és nem mozdult mellőle, csak keresztbe fonta maga előtt karjait. Szavai hallatán hatalmasra nyíltak szemeim és a levegő torkomon akadt. Mit értett az alatt, hogy úgysem lát többet? Mit akarnak tenni?
Abban a pillanatban világossá vált számomra, amint a legfiatalabb előhúzott egy pisztolyt és rezzenéstelen arccal megtöltötte két vörös golyóval. Átnyújtotta azt a bandavezérnek, aki úgyszint minden féle érzelem nélkül nézett először rám, majd az előttem néma csendben térdelő fiúra. Annyira szürreális volt az egész. Mindvégig azt hittem, hogy bármelyik pillanatban vége szakad ennek, de ez még mindig nem egy álom. Ma itt vége szakad valaminek, egyikőnk életének.
- Utolsó szavak? - szólt hátborzongatóan rideg hangon.
A punk fiú, kit eddig szerettem, most gyűlöltem, rám emelte tekintetét, csillogó szemeit látva pedig összeszorult a szívem és nagyot bukfencezett a gyomrom. Mindamellett, hogy szomorúság lebegte körül, mástól is sötét volt tekintete. Mástól, amiről eddig csak azt hittem, hazudik. De nem. Egyáltalán nem. A megbánás és a szerelem aprócska szikrája még mindig ott volt. Ott volt, mint első találkozásunkkor és most, mikor utoljára látjuk egymást.
- Sajnálom. - ennyi hagyta el száját, mi ezernyi tőrként szúrta át a szívemet. Tennem kellett volna valamit. De nem tudtam. Mintha nem lennék ura saját testemnek, nem voltam képes megszólalni, nem voltam képes cselekedni.
A csend, amely birtokba vette a helyiséget, nem maradhatott sokáig, hiszen a leader szavai újra elüldözték azt.
- Találkozunk egy másik életben.
Szólásra nyitottam a számat, de a pisztoly hangos durranása csak egy sikítást csalt ki belőlem.
Élettelenül terült el előttem az, aki egykor a boldogságomat jelentette, de többet nem mondja; szeret.

•2 hónappal ezelőtt•

- Figyelsz te rám egyáltalán? Hahó! - legjobb barátnőm orrom előtt hadonászó keze hívta fel rá a figyelmem, ami eddig a laptomom monitorjára szegeződött.
- Ezt nem hiszem el... - mondtam mérgesen és csalódottan.
- Ugye? Én sem! Hogy lehet az, hogy eddig nem vett észre? Pedig biztosra veszem, hogy kitűnünk a tömegből - mutogatott szemeire Maya teljesen feldúltam. Olyan hévvel hadonászott össze-vissza, hogy azt hittem, leüti a következő közelébe kerülő embert, aki a kiszemelt helyére igyekszik, hogy ott elfogyaszthassa a gyorskajáját.
- Mi? Te miről beszélsz? - ráncoltam össze szemöldökömet. Rossz, nagyon rossz ötlet volt, ugyanis ezzel az egy kérdésemmel egyből elárultam magam és azt, hogy az elmúlt percekben egy fikarcnyi figyelmet nem fordítottam mondandójára. Egyáltalán nem állt szándékomban figyelmen kívül hagyni őt, mindössze találtam egy sokkal fontosabbat és életbevágóbbat, mint az ő epekedése a tűzvörös hajú punk srácért, akit nem régiben nézett ki magának. Mint egy óvodás, meglátja az első vele szemben jövő szokatlan külsejű embert és már szinte fulladozik az őt hirtelen körülvevő rózsaszín felhőtől.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy egy szavamra se figyeltél az előbb? - kérdezte durcázva, és karjait maga előtt keresztezve összehúzta magát, tényleg, mint egy ovis kisgyerek.
Nem konkrétan a kérdésére válaszolva fordítottam felé a laptopot - Megint eltűnt egy lány - mutattam a képernyőn nagy betűkkel írt címet.
- Újabb eltűnésről számolt be a rendőrség napjainkban. Az eltűnt személy ezúttal is egy huszas éveiben jàró lány, aki éppen hazafelé tartott munkájából - olvasta fel Maya hangosan a kiemelt sorokat. Vissza felegyenesedett és vállat rántott, mintha egy unalmas viccet olvasott volna - Na és? Ez szinte minden hónapban megtörténik, csak most nem volt min csámcsogni a médiának és ezért most a csapból is ez folyik - emelte kezeit vállrántva.
- Maya... Ez itt egyáltalán nem szokványos. Ez a harmadik ilyen eset és még csak a hónap közepén járunk. Miért nem tesz semmit a rendőrség? Miért nem nyomoznak? Nem igaz, hogy nem tudnak mit csinálni! Nem igaz, hogy a rendőrség tehetetlen, még csak elképzelésük sincs az elkövetőkről! Biztos többen vannak és talán egyikőjük itt van közöttünk és épp megfigyel! - egy pillanatnyi szünetet akartam tartani, de nem tudtam folytatni, ugyanis Maya áthajolva a kettőnk között lévő asztalon vézna kezeit számra tapasztotta, ezzel elhallgattatva engem.
- Susie! Először is... Ha a lány rablók figyelmét nem is, a jelenlévőkét sikerült felkelteni azzal, hogy egy pocok képű csaj külföldiül magyaráz eszeveszetten - kínosan szétnéztem, Mayának igaza van-e és sajnos igen. Majdnem mindenki minket nézett fürkésző tekintettel. Elvörösödve csúsztam lejjebb a széken - Másodszor, kicsit túlságosan is túlreagálod ezt az egészet. Mondd csak, mennyi esélye van annak, hogy pont ma, pont itt vannak? Még csak azt sem lehet tudni, kik voltak, de te már a börtönbüntetésükön agyalsz. Emlékszel, miért döntöttünk úgy, hogy hàtunk mögött hagyva mindent és mindenkit, meghódítjuk Dél-Koreát? Na nem azért, kedves Wattson, hogy mi majd leromboljuk Korea alvilágát. Lazíts kicsit! - barátnőm szavain elgondolkodva el kellett ismernem, igaza volt. Új élet reményében jöttünk ide, hogy az eddigi unalmas életünkre hátrahagyva próbáljuk ki magunkat "odaát". Elindulni a tengeren túlra szülői támogatás és minden más biztos háttér nélkül nem kis dolog, és százból egy embernek jön össze, de mi ketten mégis belevágtunk. Vannak azok a barátságok, amik hosszú évek óta tartanak és a két felet szinte családi idillbe hozza össze, vannak a friss barátságok, melyeknek sorsa és kimenetele még bizonytalan és van a miénk. Valahol a kettő között foglal helyet. Alig 5 éve ismerjük egymást a középiskola által, de mégis, az a rengeteg közös bennünk nővérré és huggá hozott össze minkent. Maya mindig hangoztatja, hogy biztosan testvérek vagyunk, csak a szüleink nem szóltak.
Az gyorsétterem alapzaja eddig nem keltette fel az érdeklődésemet, itt-ott családok, barátok, vagy esetleg egyedül üldögélő emberek a telefonjukon cseverésztek nem törődve a másikkal. Nevetgéltek, sztorizgattak, ám ez mintha egy pillanatra megszakadt volna. Mintha valaki tapsolt volna, ezzel jelezve, hogy itt most mindenki elhallgat. Fürkésző, kíváncsi és aligha, de riadt szempárok szegeződtek irányunkba, ami miatt mindketten majdhogynem kővé fagyva néztünk a velünk szemben és közelünkben ülőkre. Most meg se szólaltam, akkor miért bámulnak? Kérdésemre azonnal választ kaptam, mikor jobbomon egy bordó pulóveres, fekete szakadt farmernadrágos fiú haladt el mellettem, kinek arcát barna haja és sárga kapucnija keretezte. Látható féloldalas vigyora magabiztosságot tükrözött és tekintélyt parancsolt, mely piercingekkel aggatott dús, rózsaszín ajkaira húzódott. Fejemet kapkodtam a kiszolgálópulthoz haladó fiú és Maya között, akinek szinte torkán akadt a levegő és szeme fura módon csillogott, majdnem szikrákat is szórt. Kis idő múlva újra mindenki visszafordult tálcája fele, ám érezhető volt a visszafogottság és az érdeklődés. Készen voltak arra, hogy a nem régiben belépő pulóveres srác bármelyik mozdulatára ugorjanak. Mintha megfigyelték volna a saját érdekükben. Kitől is tartanak ennyire?
- Most... Mi van? - hajoltam közelebb a göndör vörös hajú lányhoz, aki smaragd zöld szemeit képtelen volt levenni a pultnál zsebre tett kézzel álló fiúról. Én is hasonlóképp bámultam őt, de engem a kíváncsiság vezérelt, nem az, ami Mayát.
- Ő az - súgta közel hajolva fülemhez, száját eltakarva, ügyelve arra, hogy rajongását egy pislantással se szakítsa meg.
- Ki? - kérdeztem csodálkozva. Úgy látszik mindenki tudja ki ő, csak én nem.
- Hát ő! - ismételte magát és visszafogottan felé mutatott, amivel ugyanannyit tudtam meg, mint az előbb: semmit.
- De ki ő?! - kérdeztem combjaimra csapva a kelleténél talán túlságosan is hangosabban, ezzel ismét magamra irányítva a jelenlevők figyelmét, ezúttal viszont "Ő" is hátrafordult, hogy szemügyre vegye azt, aki jelenléte alatt hangoskodik. Szemeit összeszűkítette és felszökkent egyik szemöldöke. Nem szentelt nekünk sok figyelmet, már vissza is fordult a pénztáros felé, hogy a megfelelő pénzösszeg ellenében elvihesse a kiválasztott gyorséttermi kaját. Ekkor már én is összeszűkített szemekkel néztem őt, de mivel háttal állt nekem, nem értem vele sokat. Egy biztos, termete alapján normális esetben nem ezt a reakciót kéne kiváltania az emberekből. Nem volt annyira magas és kezei is kicsik voltak, mondhatnám, aranyos kis kezei voltak, viszont amint maga elé nyúlt a pulóvere ujja feljebb csúszott csuklóján, felfedve pár tetoválása szélét. A piercingeket és tetoválásokat elnézve kis termete ellenére képes elhitetni az emberekkel, nem egy unalmas, szófogadó, szürke kisegér. Nem vált számomra világossá, pontosan mit szeretne ezzel a stílussal kifejezni, az viszont biztos, céljai között volt, hogy felkeltse az emberek figyelmét és egyfajta borzongást váltson ki belőlük. Sikerült.
Zsebre dugva a visszajárót magához vette a négy zacskónyi kaját és innivalót, amit valószínűleg nem egymagában fog elfogyasztani, majd elindult a kijárat felé, ami még mindig a hátunk mögött tátongott. Szemeit lesütötte, de egyáltalán nem a szégyen, zavar vagy bármi ilyesmi miatt, csak így haladt előre. Amint egyre jobban közeledett felénk, egyre jobban kerített hatalmába egy fura érzelem. Szinte vártam, hogy haladjon el mellettem, sűrgettem volna az időt, hogy megtörténjen, akartam, hogy egy pillanatig a közelemben legyen. Olyan különös érzés volt, aminek okát nem tudtam.
Torkomon akadt a levegő, Maya pedig szája elé kapta kezeit, mikor a fiú lendületében felém hajolt, közel a fülemhez és belesuttogott - Jimin - mondta szinte alig hallhatóan, de hangleejtéséből egyértelmű volt, vigyorogva tette. Hangja nem volt mély, sőt, azt kell mondjam, meglehetősen magas volt, mégsem annyira, hogy esetleg szégyellnie kéne. Annál inkább váltott ki borzongást belőlem. Megvolt a hangjában az a valami, ami egész lényét körülvette és behálózta, az a fajta titokzatosság, ami egyszerre vonzotta az embereket és taszította