4

- Ez... Fáj, kérlek ne - mondtam, szinte suttogtam, rendes hang nem jött ki a torkomon, nem kaptam rendesen levegőt a sok futástól, a félelemtől pedig a szívem dübörgött a mellkasomban, félő volt, hogy ki is ugrik a helyéről.
A csuklóimra fonódott kéz szorítása egyre csak nőtt, amint újra ficánkolni kezdtem. A falnak voltam préselve, jobb orcám már szinte sajgott, amiért erősen nekicsapódott a téglafalnak.
- Shhh, a kóbor cicák nem ugatnak, mutasd, hogy tudsz dorombolni - lehellete csiklandozta a fülem, hangjától libabőrös lettem, testét pedig egészében enyémnek nyomta. Féltem, nagyon is, de sírni nem tudtam, sem kiabálni, semmit. Megfogott, nem tudtam ellenkezni, holott a kis hang a fejemben üvöltötte, hogy csináljak valamit. Képtelen voltam.
Megakadt a torkomon a levegő, mikor hajamba markolt és meghúzta azt, fejemet így vállára hajtva.
Közelgő kuncogást hallottam, tudtam, hogy nem egyedül van, szinte vártam a pillanatot, hogy társa is feltűnjön. Már csak abban reménykedtem, hogy a többi nem jön.
- Ejnye, engem kihagytok a játékból? - hangja nem volt olyan mély, mint annak, aki elfogott, termetileg is kisebb volt, de ujjatlan pólójával takart teste egyértelműen kidolgozottabb volt társáénal. Ezek csomagban vannak, ahol az egyik feltűnik, megjelenik a másik is.
- Ne bántsatok - nyöszörögtem, erre aki eddig fogott, most a földre lökött, és mindketten felém tornyosultak. A szűk sikátor silány fényben úszott, így alig, szinte egyáltalan nem láttam arcukat, de az összegyűlt könny is gátolt a látásban. Kúszni kezdtem a földön, akár egy kutya, de persze, épphogy elindultam, megállítottak. Az alacsonyabbik a bokámra lépett, amitől fájdalmamban felsikítottam, ő pedig nevetve megragadta sajgó végtagomat és odahúzott magához, majd leguggolt hozzám. Próbáltam a lehető legjobban összegömbölyödni.
- Régóta feltűntél már nekünk csibefalat - nem láttam arcát, mivel a hajam és karjaim is szememet takarták, de szinte biztosra tudom mondani, hogy vigyora még mindig arcán díszelgett - Nem volt nehéz kiszúrni a pofikádat a tömegben - mondta gügyörészve és erősen megfogta egy kezével arcom két oldalát.
- Kezd unalmas lenni a koreai hús, mi lenne, ha megmutatnád, ti hogy csináljátok nyugaton - lépett közelebb a másik - Sikítsd a mi nevünket a te nyelveden - mindketten mocskos és megalázó röhögésbe kezdtek.
Egyikőjük újra hajamnál fogva ültetett fel. A rossz fényviszonyok ellenére rosszul, de ekkor megláttam arcát. Minden pont úgy volt, hogy azt mondjam rá, szép. A haja, a szája, orra, minden, mintha egy műalkotás elevenedett volna meg előttem. Hallottam már róluk, de sosem láttam még őket, főleg ilyen közelről. Szemei igézőek voltak, csillogtak. A vágytól és a bűntől, ez volt az, amitől veszélyes volt az egész énje. Egy angyal bőrbe bújt ördög. Ajkai teltek voltak, hívogatóak, mégis a mocskos vigyora taszított. Tökéletes volt, de mégsem az. Varázslatos volt de mégis vadító.
Elvadít magától, taszít, üldöz.
Levegőt se mertem venni, nem bírtam állni nézését sem.
Hirtelen elkapta rólam a tekintetét és felállt. Nem mertem felnézni, csak visszahulltam a földre, mint egy hasztalan rongybaba. Remegtem és fájdalom járta át a testem, minden egyes alkalommal, mikor megmozdítottam a lábam. Mindent homály fedett, nem hallottam és nem láttam tisztán, az eszméletvesztés szélén álltam. Ám tudtam, meg kell őriznem a lélekjelenlétem, ha jót akarok magamnak és miért is akarnám az ellenkezőjét.
- Takarodjatok innen - szólt egy szokatlanul mély hang, mire mindketten szinte kővé dermedtek. Nem féltek, de tartottak attól, aki épp megjelent. - Ne mondjam még egyszer - hallottam újra a hangot, ezúttal erőteljesebben, ami engem már kissé megrémísztett.
- Nyugodjál meg V, mi csak játszunk - válaszolt az, aki a falnak nyomott. Még jobban összehúztam magam, miért éreztem azt, hogy ha nem engedelmeskednek, megbánják?
- Ugyan már V, nem ismersz meg minket? Tudod, mi vagyunk a barátaid - mondta a másik, vigyorogva. - Nem emlékszel azokra a régi szép időkre, amikor még együtt űztük ezt? - lehajolt és pulóveremnél fogva felrángatott, hogy talpra álljak. Szánalmasan nézhettem ki. A ruháim el-elszakadtak, kosz borított, zuzódások tarkitottak, hajam kócos volt, és remegtem, mint egy elmebeteg. - Nézd, mit fogtunk, még csak nem is ázsiai. Tudom, hogy szereted az import árut - ellökött úgy, hogy az újonnan megjelent fiú lábai elé estem. Kitört belőlem a sírás, ekkor már úgy éreztem, nekem annyi. Sírtam, zokogtam, amint felettem folytak az események.
- Azt mondtam... Takarodjatok innen - hangja veszélyesen csengett, hátborzongatóan, nem nekem beszélt, de engem sikerült még a jelenleginél is jobban megijesztenie.
Léptek hangját hallottam, mik miután eltűntek, csend borított mindent, csak az én zokogásom hallatszott.
- Állj fel. - utasított a fiú. Nem mozdultam - Nem hallottad? - emelte kicsit feljebb a hangját.
- Ne bánts - ennyit tudtam kinyögni sírásom közepette. - Kérlek ne...
Nem szólt semmit, csak leguggolt hozzám. Amint megéreztem karomon keze érintését, a másodperc tört része alatt ültem fel és úgy kúsztam hátra, míg a falnak nem ütköztem.
- Hagyj! Hagyj békén - kiabáltam sírva, arcomat kezembe temetve, továbbra sem néztem rá még egy pillanatig se.
- Ne kiabálj már! - pirított rám. Odajött hozzám, ismét leguggolt, de ezúttal nem ért hozzám. - Bántottak? - tette fel az amúgy egyértelmű kérdést. Fejemet csóváltam - Látom...
- Hagyj béken - könyörögtem halkan, ekkor már nem sírtam annyira, de továbbra is halálra voltam rémülve.
- Nem bántalak - mondta egy fokkal lágyabb hangon, de nem győzött meg - Segíteni akarok.
- Menj innen - szipogtam, arcom még mindig kezeimbe volt temetve.
Felegyenesedett - Ezt akarod? - nem válaszoltam - Hát legyen. De tudd, visszajönnek és ott folytatják, ahol abbahagyták.
Elindult, hallottam ahogy lépései egyre halkulnak. Utána akartam ugrani és megkérni, hogy maradjon, de nem ismerem, még csak nem is láttam, nem bízok meg benne, mégis, valami azt sugallja, tegyem ezt.

Még hosszú percekig ültem összekuporodva, sírásomat lassan elnyomta a csend, a nyomasztó csend, amit a legkisebb nesz is megtört volna, de nem tette. Szinte hallottam a még mindig hevesen verő szívem hangját, és még mindig féltem, de mégsem maradhatok itt egyhelyben örökre, főleg ha a fiúnak igaza van, és az a másik kettő visszajön. Hosszú idő után elvettem kezeimet arcom elől, pislogtam párat es bizony észre kellett vennem, világosodik. Mennyi az idő és meddig ültem itt?
Erőt vettem magamon, és megpróbáltam felállni, de amint ránehezedtem a lábaimra, vissza is huppantam a földre, a bokámból nem akart kiszűnni a hasító fájdalom.
- A rohadt életbe - szűrtem a fogaim közül. Még jópárszor próbálkoztam, de minden energiámat elvesztettem, képtelen voltam felállni.
- Segítsek? - jött egy hang a sikátor másik végéből, ahol egy alak rajzolódott ki, amint a falnak támaszkodott. Egyből felismertem azt a hangot. Visszajött értem.
Vagy el se ment?
- Lásd be végre, egyedül nem fog menni - mondta nyugodt hangon, mikor már a sokadik alkalommal is seggrepacsi lett a vége a próbálkozásomnak. Feladom.
- Ki vagy?

Szemeim kipattantak, és felültem. Sötét volt, és csend, csak az én zihálásom hallatszott. Nagy levegőket véve néztem körül, úgy lihegtem, mintha mérföldeket futottam volna. Miután párszor körbenéztem, megkönnyebbülve fújtam ki egy nagy adag levegőt. Csak álom volt. Nem bántottak azok az alakok és nem mentett meg az a fiú. Semmi nem volt valóságos, csak egy álom, aminek sikerült a frászt hoznia rám. Visszadőltem a párnáim közé, és bármennyire szerettem volna visszaaludni, sajnos be kellett látnom, kiment az álom a szememből, ebből alvás egy jódarabig nem lesz. Azt tettem, amit ilyenkor általában, kimentem a konyhába, hogy egy pohár víz kíséretében üljek ott és nézzek ki a fejemből, míg újra el nem álmosodok.
A villany fénye zavaróan hatott a szemeimre, hunyorogva néztem, míg majdnem szívrohamot kaptam.
- Te mi az isten csinálsz itt?! - kiáltottam fel ijedtemben az asztalnál ülő lányra.
- Oh szia, Maya Peterson vagyok, képzeld, itt lakom! - gúnyosan vigyorogva felém nyújtotta a kezét, de nem vagyok vicces kedvemben, így nem ráztam vele kezet. Nos igen, valóban itt lakik, a kérdés talán kicsit debil volt, de hát ha egyszer a frászt hozta rám ő is!
- Látom nem csak én nem tudok aludni - mondta unottan, könyökével az asztalon támaszkodva. Nézte minden egyes mozdulatomat, a tőle megszokott módon.
- Én eddig tudtam, de rémálmom volt - mondtam szusszantva egyet és egy pohár vízzel együtt leültem vele szemben az asztalhoz.
- Rémálom? Azt el kell mondanod, különben teljesül!
- Minden lejátszódott, amit te mondtál este. Csak most nem egy másik csaj volt akit elkaptak, hanem én. Megjelent egy harmadik alak is. Az arcát csak az utolsó pillanatokban láttam, de nem emlékszem már rá pontosan, viszont az megvan, hogy mély hangja volt. Olyan... Simogatóan mély. - emlékeimben hiába kutattam, semmi több nem jött elő, amire kíváncsi voltam. De talán jobb is így, csak egy rémálom volt, ideje elfelejteni.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Maya komoly hangnemben.
- Mire érted? - beleszürcsöltem a vízbe.
- Biztos, hogy pont ez a zaklató, rablásos ügy az, amire szükséged van az álláshoz? Ez nagyon veszélyes lenne, Susie. Nem ér annyit egy munka sem, hogy veszélynek tedd ki az életed.
- Te mondtad, ütős cikk kell. Azt is mondtad, az ihlet váratlan pillanatban jön. Nem gondoltam, hogy az esetnek, aminek szemtanuja voltál, még hasznomra válhat. Kell ennél ütősebb és váratlanabb sztori? - szemöldökömet húzgáltam, próbáltam meggyőzni őt, hogy ez jó ötlet. Előtte talán jobb lenne saját magamat meggyőzni. Igaza van Mayának, veszélyes dolgokba ütöm bele az orrom, de valahogy kötelességemnek érzem, hogy megállítsam ezt az egészet. Majd mindezt papírra viszem, kész a cikk és nincs több veszély. Két legyet egy csapásra. Hiába kiabált a kis angyal az egyik vállamon, hogy fejezzem be, amit még el sem kezdtem, a másik oldal ülő kisördög győzött meg, kezdjek bele, csináljam végig.
- Jó, akkor mást kérdezek. Mégis hogy akarod őket lebuktatni? Odamész hozzájuk, hogy sziasztok, Susie vagyok, egy cikkhez kéne a nevetek, a busani rosszfiúkat akarom lebuktatni, vagy mi? Közéjük akarsz olvadni? - kérdezte szánakozó pillantással. Nem mond hülyeséget. Ha jobban belegondolok...
- Ezt fogom csinálni. - mondtam ki hangosan a gondolataimat, miközben az asztalra csaptam, nyomatékosítva döntésemet.
- Megőrültél.
- Mi lenne, ha kicsit közelebb kerülnél ahhoz a Jiminhez? - nem reagáltam kijelentésére, inkább rögtön a lényegre tértem. Teljesen bezsongtam az üggyel kapcsolatban, legszívesebben már most azonnal nekikezdenék ennek az egésznek.
- Mi van? - Maya úgy nézett rám, mint egy idiótára.
- Kövezz meg, ha nem így van, de úgy gondolom, Jiminnek köze van ehhez az egészhez. Valami nincs rendben vele. Annyira sötét az egész lénye, teljességgel el tudom képzelni, hogy benne van ebben a dologban. Valahogy részese ennek. - ahogy egyre jobban kezdtem elmerülni a gondolataimban, úgy erősödött elmémben az arca, azzal a  vigyorral, ami le nem mosódna róla. Annyira élénken él az emlékezetemben, mintha pár perce láttam volna... De... Én láttam is! - Oh, eszembe jutott, ő volt az egyik az álmomban, aki megtámadott! Ő volt, aki a bokámra is lépett!
- Ugyan már Susie, este ott volt, nehogy már az álmaidban is- ekkor Maya torkán akadt a szó, kezeit szája elé kapta és szemei kikerekedtek. Csak úgy, mint nekem.
- Hogy mondod? Ő is ott volt? - kérdeztem kissé sokkolva, közelebb hajolva hozzá, hogy csak mi ketten halljuk. Bár csak mi ketten voltunk a lakásban. Nem is tudom, miért lepődtem meg ennyire. Tudtam, éreztem, hogy köze van hozzá!
- Nem, én nem azt mondtam! Vagyis de, de... Aish - arcát takarva levetette magát az asztalra.
- Nem megmondtam? De, mennyire, hogy megmondtam! Háh, tudtam! Mégsem olyan kisangyal, mint ahogy te azt gondolod! Le fogom törni a szárnyait, és el fog tűnni arcáról a mocskos vigyora - hangom sejtelmesen csengett és számra akaratom ellenére is gonosz vigyor húzódott. Nem is kell olyan messzire mennem, hogy beavatkozzak.
- Susie, még mielőtt elmenne a maradék eszed is, most állj le! Hagyd békén őt! Mindegyiked hagyd, addig jó, míg nem ismernek! - Maya szinte már könyörgött, de hiába, ezt már végigcsinálom.
- Miért védesz egy marék erkölcstelen idiótát? Te, én, senki nincs biztonságban, amíg ezek azt csinálnak amit akarnak. Valakinek meg kell akadályoznia őket, és-
- Nem neked kéne.
- Én fogom.

Másnap reggel kótyagos fejjel ébredtem, múlt éjszaka a rémálom után nem aludtam sokat, utána már azon járt az eszemen, hogyan buktathatnám le azokat a fickókat. Mindenek előtt az egyikőjük bizalmába kell kerülnöm, ha azt akarom, hogy mélyebbre tudjak ásni a dolgokban. Már pedig egyértelműen ezt akarom. Realizáltam magambam, hogy ez tényleg nem lesz gyerekjáték, de vállalom. Viszont, nem lehetek önző, nem kényszeríthetek senkit arra, hogy akarata ellenére részt vegyen ebben, így nem nyaggatom többet Mayát, szíve-joga, hogy segít-e, vagy sem. De nem várhatok az örökkévalóságig, míg végre eldönti, mit akar, a lehető leghamarabb neki kell kezdenem, hiszen, most, hogy már van konkrét tervem a cikkel kapcsolatban, az a két hónap mégsem tűnik már olyan hosszú időnek. Okosan kell játszanom az idővel, ehhez viszont el kell érnem, hogy minden bábu úgy mozogjon, ahogy azt én akarom.
- Lássuk, mim van - motyogtam, amint leültem a kis nappali nagy kanapéjára. Közelebb húztam a dohányzóasztalt és üveglapjára letettem egy fehér, üres papírlapot, amit reményeim szerint tele tudok írkálni hasznos információkkal. Tollamat rágcsáltam, miközben azon gondolkodtam, hol is kezdjem.
- Wow, ez már teljesítmény - gúnyolódott Maya, miután leült... Levetődött mellém a kanapéra és szemügyre vette az üres lapot. Nem hibázhatok, és ez már a legelejétől érvényes, így próbáltam megállni, hogy ne szóljak be neki, ami szerencsére sikerült, nem a barátnőm oltogatására kéne pazarolnom az időmet. Átérzi a dolog komolyságát, de nem egészen úgy, ahogy azt kéne. Egy egyszerű angol lány egy szervezett koreai bűnbanda ellen. Mintha egy ütős akciófilm bevezetője folyna a mozivásznon.
- Tehát, kétszer találkoztam eddig Jiminnel, egyszer egy gyorsétteremben, aztán az állásinterjún - mormoltam, miközben lefirkantottam a két helyszínt.
- Ohohó, álljunk csak meg! - vágott közbe Maya, még a ropi ropogtatásával is felhagyott egy másodpercre - Jimin ott volt az állásinterjún? Miért nem mondtad? - szinte meg volt sértődve úgy, ahogy az elő van írva.
- Igen, Maya, ott volt és mert csak. - szemem sarkából pillantottam rá szemeimmel szikrákat szórva. Szerencsére vette a lapot, hogy most jobb, ha cipzárt húz a szájára, én pedig visszahajoltam a laphoz és újra elmélkedni kezdtem - Egyértelműen elvárja, hogy az emberek figyelme rászegeződjön, még akkor is, ha semmit nem csinál. Központi figura, látszólag megközelíthetetlen, mégis... Mindenütt ott van, bezavar a képbe, beleszól mindenbe, elrontja a dolgokat, beképzelt, önimádó, teletetovált idióta, akinek elég megszólalnia és máris agyvérzést kapok, legfőbb célja tönkre tenni minden egyes pillanatot, amiben ő is szerepel, így árthat az embereknek, a tisztelet szót hírből sem ismeri, ahogy az illemet és szabályokat sem, akkor is felbukkan, ha senki nem hívja, és  egyesével szedem ki a piercingjeit, ha miatta nem kapom meg az állást!-
- Azt a mindenit, Susie, vegyél levegőt! - szakított félbe Maya, kezeit vállamra téve. Úgy nézett rám, mint egy idiótára, ami érthető, hiszen egy pillanat alatt felidegesítettem magam olyannyira, hogy a papírt is összegyűrtem, ahogy egyre fokozódott bennem az ideg. Ehhez ért Jimim. Ehhez, hogy már csak a puszta gondolatával is képes felhergelni. Nem ismerem, a nevén kívül mást nem tudok róla, de bizton állítom, senkinek nem sikerült ilyen rövid idő alatt megutáltatnia magát velem úgy, hogy teljesen ismeretlen a számomra. Talán ez is az egyik meghatározó oka, hogy meg akarom szüntetni a poklot, ezzel is megmutatva a punk fiúnak, hogy nem szórakozhat akárkivel, Susanne Thomsonnal főleg nem!
Egy szempillantás alatt, mintha kővé vált volna a szívem, mint egy alvilági söpredéknek. Mint Jiminnek.