2

Ahogy a Nap is egyre lejjebb bukott a horizonton, úgy csökkent a kinti hőmérséklet, mellyel nem számoltam, mikor a délelőtt folyamán elindultam otthonról. Átfutott rajtam a hideg, mikor felhúztam fekete bőrkabátom cipzárját és megszaporáztam lépteimet. Életem során egyszer sem éreztem azt, amit akkor, amikor a punk fiú odahajolt hozzám. Mi is volt a neve? Jimin? Maya biztosan emlékszik, ha rajta múlna, már kőbe vésné kettőjük nevét.
- Ne siess már, az Isten szerelmére! - loholt mellettem a kis vörös, aki magassarkúban sem érte el az én 170 centimet. - Hova rohansz ennyire? Hallod? Miért nem válaszolsz? Megsértődtél valamin? Nem is csináltam semmit, már megint vered a taknyod-
- Maya! - álltam meg hirtelen lábammal dobbantva - Csak egy kicsit hallgass el, kérlek! - fogtam fejemet és újra elindultam az enyhén kivilágított kis téren, amin épp haladtunk. Csak pár ember járt arra épp munkából haza igyekezve vagy halaszthatatlan dolgukra sietve. Mióta felütötte fejét ez a lányrablásos ügy, mindenki kétszer gondolja meg mikor, hogy, kivel, hova megy. Azt hiszem érthető. - Azt se tudom, most fiú vagyok-e vagy lány, nagyon szépen kérlek, ne bombázz már a kérdéseiddel - zsebre dugtam kezeimet és úgy haladtam tovább, barátnőmmel a nyomomban, akinek valaki már igazán elmagyarázhatná a csend fogalmát, de mivel még nem olyan régen vagyunk itt, nincs sok barátunk, így rám hárul ez a feladat.
- Jó, akkor beszéljünk másról, ha nem akarod elmondani, mi a bajod... Majdnem földhöz vágtam magam, mikor bejött az ajtón! Jimint mondtál, úgy hívják, igaz? Te jó ég, közelebbről még jobban néz ki! És láttad, a nyakán is voltak tetkót. Biztos fájt, mikor csinálták... Nekem legalábbis fájna, de ezek szerint ő kibírta. Tényleg, valaki belehalt már abba, hogy épp tetkót varrnak rá? Tök fájdalmas lehet. Én is akarok, de tudod, hogy rosszul vagyok a tűtől. Uh és a piercingek az arcán! A legjobban az tetszett, ami a szemöldökén volt. Mondjuk, nem tudtam nagyon szemügyre venni, teljes extázisban voltam. Bár az feltűnt, hogy most már nem piros a haja, hanem barna... Nem baj, ezzel is szívdöglesztő! Mindig is mondtam neked, a koreai fiúk rohadt jól néznek ki, de Jimin főleg! Ha tudom, hogy odajön, ha kiabálsz, elkezdtem volna ordibálni, mint egy elmebeteg.
Leütöm.
- Drágám, te anélkül is elmebeteg vagy, hogy ordibálnod kéne - ez a lány néha olyan, mint egy játék, felhúzzák és csak mondja, és mondja és mondja. Egyetlen hátránya, hogy önszántából talán sosem állna le. Az évek során hozzászoktam már, hogy időnként rájön az öt perc és ha leütik csak addig van csend, amíg a földön fekszik, aztán folytatja, de most kivételes módon idegesített. Sok minden kavargott most a fejemben, köztük a délután is és az, hogy egy jó darabig nem megyek vissza abban a kajázdába, sikerült párszor magunkra hívni a figyelmet és Jimin tette csak pont volt az i betűre.

- Oh, nézd Susie, ezt a csizmát mondtam! - ráncigált Maya lelkesen egy bolt kivilágított kirakatához. Màr a bolt neve is egyértelművé tette, talán egy másik életben megtehetjük, hogy itt vásároljunk, addig csak marad az álmodozás.
- Majd ha több nulla lesz a bankszámládon, bemehetsz és megveheted az egyik párját - mondtam unottan és otthagyva őt tovább mentem, mert vele ellentétben még mindig fáztam. Leheletem kis fehér gomolyban távozott, ez is mutatva, igencsak lehűlt a levegő. Jelen pillanatban semmi mást nem akartam, csak otthon leülni a kanapéra egy bögre forrócsokival egy nagy pulóverben és egy takaróval. Sosem ápoltam jó viszonyt az őszi estékkel, mind a hőmérsékletet, mind azt a fajta különös érzést tekintve, amit magával hord. A félig kopasz fák, a száradó növények ilyenkor mind sötétbe burkolózva bizarrul engedik, hogy a csípős szél simogassa, borzongassa őket, haldokolnak, hogy mire a hideg tél megérkezik, átadják magukat, hogy majd aztán idővel újra életre keljenek, mikor a fehér takaró eltűnik.

Egy halk sóhajt nyeltek el a fürdőszoba kicsempézett falai, mikor nyakig merültem a forró, gőzölgő vízben, ami jólesően szinte égették a bőröm. Nagyszerű érzés volt a kinti hideg után, a felszálló gőz magával ragadta minden kétségemet, aggodalmamat, dühömet, gondomat, egyenletesen vettem a levegőt, bezártam szemeimet és kizártam a külvilágot.

Feszülten igazgattam magamon gondosan kivasalt fehér ingemet, lejjebb húztam lábamon fekete szűk szoknyámat, és egy halk, ideges sóhaj hagyta el a számat. Szemem sarkából oldalra pillantottam a lányra, akin úgy szint látszódott, izgatott és feszült. Mereven bámult maga elé, úgy tűnt, mint aki megszűnt létezni, csak a teste van jelen, a lelke már rég máshol jár. Vajon mi járhat a fejében? Hülye kérdés, valószínűleg ugyanaz, mint nekem; sikerüljön. Szép és jó, hogy Mayának és nekem sikerült Dél-Koreába költözni, és mivel okosan osztottunk-szoroztunk, még nem szenvedünk semmiből hiányt, megengedhetjük magunknak mindazt, amire szükségünk van, de nem mindig lesz ez ám így, így muszáj valami állást keresnünk. Nem azért jöttünk, hogy a lábunkat lógassuk egy teljesen más földrészen, élni szeretnénk, ahhoz pedig nekünk kell biztosítani a feltételeket. Egyetlen szabály van az életünkben: Vissza soha. Kudarcok követték egymást a munkakeresést illetően eddig mind az én részemről, mind Maya részéről, de semmi értelme nem lenne az egésznek, ha feladnánk, így addig próbálkozunk, míg össze nem jön. Nyitottak vagyunk mindenre, ami tisztességes, amúgy sem vagyunk abban a helyzetben, hogy válogassunk.

Park Jihu , olvastam el újra és újra a nevet az ízlésesen díszes névtáblán, ami jelen esetben még nem mondott nekem sokat, azon kívül, hogy egy sikeres üzletember irodájának ajtaja előtt ülök, aki éppen asszisztenst keres. Annak idején nem hittem, hogy sok hasznát veszem majd a kereskedelem és marketing szaknak, amit a középiskolában tanultam, most viszont abban reménykedek, hogy ez pozitívum lehet az álláslehetőséget tekintve. Nem sokára eldől.
Ahogy a lány is, aki hirtelen elkezdett szinte fulladozva köhögni, ezzel kizökkentve engem az elmélkedésből. Gyorsan előhalásztam a fekete kis táskámból azt a kis flakon vizet, amit a biztonság kedvéért indulás előtt még gyorsan eltettem, és átnyújtottam neki, akinek már a könnye folyt a köhögéstől.
- Minden rendben? Hívjak segítséget? - kérdeztem aggódva, mialatt ő kicsiket kortyolt a még hideg vízből. Miután eleget ivott, megrázta fejét, és visszanyújtotta nekem a flakont, amit én letettem magam mellé - Minden rendben? - tettem fel újra a kérdést.
- Igen. Köszönöm - válaszolt halkan, és mintha nem mert volna rám nézni, megszeppenve nézett épp csak az irányomra, még csak egy pillantást sem vetett rám. Ilyen félénk, és mégis itt van? Érdekes.
- Nincs mit - biccentettem, habár nem látta. A csend ismét letelepedett közénk, amit ezúttal én törtem meg. - Susanne vagyok - nyújtottam felé a kezemet, amire ő ránézett, de nem fogta meg, nem rázott kezet.
- Seo Yeon - mondta szinte suttogva, és jobban összehúzta magát a széken. Vajon miért ilyen félénk? Alapból ilyen, vagy csak az izgalom hozza ki belőle? Nem tűnt olyannak, aki szívesen ismerkedik, rám viszont jellemző, hogy amit egyszer elkezdtem, nem hagyom abba, ez esetben kicsikarok valamit belőle, már csak a kíváncsiság miatt is.
- Idevalósi vagy? - kérdeztem kis gondolkodás után és megcseréltem keresztbe tett lábaimat. A széles szürke és fehér színbe öltözött folyosón alkalmazottak járkáltak ide-oda, mindenki végezte dolgát, nyakig volt a munkában, de szakítottak időt arra, hogy feltűnően szemügyre vegyen minket. Sosem szerettem, ha megbámulnak és a központba sem szívesen kerülök, de mivel nem hogy koreai nem vagyok, még csak ázsiai sem az ebből következő különbségek a külsőmet illetve nagyon sok embernek feltűnik, annak ellenére, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nincs kis mandula szeme, törékeny termete, hosszú barna haja és cuki aegyoja. De ahogy nálunk is megbámulják az ázsiaiakat, itt is megbámulják azt, aki nem olvad bele a tömegbe. Tisztában voltam azzal, hogy ezzel meg kell majd itt birkóznom, de élesben már más és kissé zavaró. Ez van.
- Nem. Ahogy te sem - válaszolt és most először rám nézett, ajkai szélei halvány mosolyra húzódtak. Most, hogy arcát jobban láttam, meglepődve vettem észre, hogy egyik szeme barna, míg a másik zöldes színben csillog. Ritka az az ember, akinek ilyen mondhatni adottsága van, de ez a rendellenesség tette őt olyanná, mint aki éppen most lépett ki egy animéből. Fekete hullámos haja rendezetten hullott vállára, sápadt bőrét igencsak kiemelte, kis termetéhez mégis valahogy passzolt az a sötétség. Tekintete riadtságot tükrözött, aminek okát még mindig nem tudtam, de pillantása visszafogott, higgadt, jól nevelt jellemet sugallt, már csak így is, hogy nem mondott semmit. Fura jelenség volt, feltűnő, aki inkább a háttérbe húzódna, mintsem csillogjon, pont, mint én.
- Igen, én sem itt születtem - nevettem, és bár azt hittem, ő is fog, legalább kuncogni, mégsem tette, újra maga elé kezdett bámulni, mintha kicserélték volna.
- Susanne Tomshon - hallottam nevemet az ekkor már kitárt, kipárnázott fekete ajtóból. Odakaptam tekintetem, és mikor láttam a nőt, aki szólított, unott arccal egy papírt fogva várt, hogy bemenjek, gyorsan felkaptam táskámat, és elindultam be sietős léptekkel. Mielőtt eltűntem volna a nagy ajtó mögött, hátrapillantottam és mivel még nem szoktam hozzá, meghajlás helyett intettem Seo Yeonnak, aki értette mit akarok, így bólintott egy kicsit.

- Susanne Tomshon, 22 éves busani lakos, kereskedelmi középiskolát végzett, angolul és koreaiul beszél, munkatapasztalata nincs, Angliában, Brightonban született. Alkalmazkodóképes, szeret csoportban dolgozni, részt vesz a munka kreatív részében, közvetlen, érdeklődő és nyitott - darálta le a kosztümös nő az önéletrajzomon szereplő főbb jellemzőket, amiket a merev tekintettel, semleges arckifejezéssel ülő, kezeit szája előtt összefonott, fekete öltönyös férfit érdekelné. Kis fekete táskámat szorongattam, próbáltam nem kimutatni az engem körülölelő idegességet és izgalmat, az nem biztos, hogy javamra válna.
Jihu bólintott és az asztala előtt lévő bőrszékre mutatott, jelezve, foglaljak helyet. Odatipegtem és mielőtt leültem volna, meghajoltam előtte, ő pedig biccentett.
- Gondolom, tudja, miket kérdeznek ilyenkor - mondta búgó hangon, nem pillantva rám, az elé lerakott papír kezdte olvasni, ujjai között egy tollat forgatva - Tehát nincs még munkatapasztalata - morogta.
Megköszörültem a torkomat, hogy megtaláljam a hangom, mielőtt elkezdenék retardált egér módjára cincogni, és válaszoltam - Igen, még nincs. Fél éve költözünk ide, azóta sajnos még nem volt alkalmam munkát vállalni.
- És rögtön itt akarja kezdeni - jegyezte meg szinte szemrehányóan, amivel nem tudom, mi volt a szándéka, de nekem nagyon úgy tűnt, olyasmit akar sugallni; ez ma neked kislány, bizony nem fog összejönni. Azt viszont nem akarom. Nagyon nem akarom.
- Úgy gondolom, nagyszerű lehetőség lenne számomra, ha egy ilyen nagy volumenű és neves cégnél kezdhetném pályafutásomat.
- Mit gondol, ez a vállalatra milyen hatással lenne mind rövid, mind hosszútávon? - most nézett rám először, szemöldöke egyből az egekbe szökkent.
- Nos, véleményem szerint, rövid távon tervezni nem érdemes, legalábbis ilyen problémákat nézve, ami talán nem is probléma, inkább lehetőség, ha a marketinget nézzük. Mindenki a nulláról kezdi, de majd ha a határt is átlépi, ami akár a csillagos ég is lehet, mindig visszanyúlnak a gyökerekhez, ami ez esetben az Ön vállalata lenne. Mi sem hoz nagyobb reklámot, mint egy sikeres üzletember vagy üzletasszony beszámolója arról, hol kezdte, milyen körülmények között. Ez a reklám lehet hírnevet keltő, fokozó, illetve romboló, ugye nem kell kifejtenem. Az, hogy ez az élménybeszámoló a hírnevet hogyan befolyásolja majd, az csakis a cégen múlik. Hosszútávon pedig egyértelműen kifizetődő a szakképzett munkavállalók alkalmazása.
- Tehát ön nem szeretne megállni az asszisztensi állásnál - mellkasa előtt összefonta karjait és hátradőlt a szintén fekete bőr, ám jóval nagyobb székben.
- Kis lépésekkel is feljuthatunk a csúcsra, akkor miért sietnék a nagy ugrásokkal? - mosolyodtam el, és karjaimat a szák karfáján pihentettem.
- Hm - mintha az ő arcán is egy alig észrevehető mosoly tűnt volna fel, ami abban a pillanatban lelohadt, mikor az ajtó kivágódott mögöttem és valaki belépett rajta, mint aki otthon van. Mindhárman egy emberként néztünk az érkező irányába, én a szék támlája felett próbáltam leskelődni. Ismeretlen ismerős lépett be, aki bezárva, pontosabban, becsapva maga mögött az ajtót megindult a nagy sötétbarna asztal felé, ami az iroda közepén foglalt helyet, mögötte a vállalat vezetőjével, aki elvárásommal ellentétben nem úgy reagált, ahogy azt általában teszik a fontos emberek, akiknek csak úgy berontanak az irodájukba mindenféle üdvözlés nélkül.
Az újonnan érkezett személy hanyagul leejtette a fal előtt elterülő kanapéra fekete hátizsákját, és zsebre dugott kézzel a hatalmas ablakokhoz sétált, amin keresztül nagyszerű kilátás nyerhető az élettel teli belvárosra. Hirtelen, mintha tiltott lett volna akár csak hangosan levegőt venni, pontosan úgy, mint előző nap a gyorsétteremben. Szinte ugyanaz volt a helyzet, az érzés, kivéve a helyszín és a jelenlévő emberek. A kosztümös nő, a vezérigazgató és a fiú közt kapkodtam tekintetem, kezdtem kényelmetlenül érezni magam, nem tudtam, mit kéne most tennem.
- Mit szeretnél? - törte meg a csendet Jihu, aki ekkor már az asztalon könyökölt, kezeivel homlokát fogva.
- Zavarok? - kérdezte a hívatlan vendég kissé flegma stílusban, és felénk fordult.
Most lenne az a jelenet, hogy kiköpöm a vizet a számból egyenesen az igazgató arcába és elkezdek fulladozni, de hála az égnek, pont nem ittam semmit, így ez nem következett be, de szinte a levegő is megakadt a torkomon, mikor szembesültem azzal, ki is érkezett ilyen nagy belépővel. Mégis mit keres itt? Mi dolga van egy ilyen alaknak itt? És miért nem szólt neki senki?
Amint megpillantott, féloldalas vigyorra húzódott szája, minek következtében szeme kissé összeszűkült, alapjában nem karakteres arccsontja feltűnővé vált, ezzel uralkodó képet adva róla.
- Nocsak, nem hittem volna, hogy újra találkozunk, főleg nem itt - szólalt meg, ezzel meglepve. Teletetovált karjait maga előtt keresztezte, szilárdan állt lábain, mellkasán kicsit megfeszült a fehér póló, amit viselt, ezzel halványan kirajzolódott bőrét tarkító újabb tucat tetoválás.
- Ismeritek egymást? - kérdezte hirtelen az öltönyös férfi, akin látszott a meglepettség. Na jó, kezdek összezavarodni.
- Volt már alkalmunk találkozni egy szóra, igaz, Susanne? - le se vette rólam a szemét, és a féloldalas vigyor sem fagyott le arcáról. Mégis honnan a francból tudja a nevem?
- Igaz, Jimin.