3

Hogy mit is éreztem azokban a pillanatokban, nehéz lenne megfogalmaznom, mert még én sem tudom. Egyszerre éreztem dühöt, meglepettséget és kellemetlenséget, olyan furcsa helyzet volt ez az egész. Beront pont akkor és pont abba az irodába pont az a fiú, aki tegnap ugyancsak pont ott és pont akkor volt jelen, ahol és amikor én, ami más esetben talán annyira nem lenne különös, de ezt az alakot olyasmi lebegte körül, ami nyomasztó érzést váltott ki belőlem. Sötét volt az egész lénye, mégis csillogott abban a fegyelemben és figyelemben, amit az emberek mutatnak ki, mikor jelen van. A nyakamat merném rátenni, hogy ezzel a fiúval nincs minden rendben, tagja a pokolnak, ami a föld felett zajlik, meghatározó alakja annak. Olyasvalaki volt, akivel nevelésemtől és természetemtől fogva nem szívesen szívnék egy levegőt, de mit tudok tenni, ha mindenütt ott van? Eltűnni, ami ez esetben érdekes képet mutatna és nem járnék jól vele, hisz nem szabad elfelejtenem, egy állásinterjún vagyok. Talán én vagyok az egyetlen, aki még emlékszik erre, ugyanis a kosztümös, zord tekintetű nő már szótlanul elhagyta a helyiséget, az igazgató pedig lesütött tekintettel vizsgálta a papírom, amit már ki tudja hányadik alkalommal olvasott újra. Csak Jimin és én voltunk az, akik figyeltek a másikra. Figyelte minden egyes mozdulatomat, csak úgy, mint én. Azt hittem, ha bámulom, majd mindent megtudok, amire kíváncsi voltam, pedig ez egyértelműen nem így működik.
- Hm, úgy látom, elég okosnak érzed magad, hogy itt dolgozz - olvasta végig az önéletrajzomat, amit csak úgy modortalanul, és mindenféle kérdés nélkül kivett a férfi kezéből, aki ezt sem kommentálta, ahogy a punk fiú eddigi tetteit sem. Esküszöm, mindjárt leütöm. Mégis kinek képzeli magát ez a telefirkált és minden hülyeséggel teleaggatott srác?! És egy vállalat vezetője miért ilyen papucs, hogy ne szóljon rá? Komolyan, nem értem, mi folyik itt.
- Úgy gondolom, hogy képes vagyok helytállni ebben is. - válaszoltam semleges hangnemben, nehogy azt higgye, hogy számon kérhet, elvégre az én szememben és ismereteim alapján ő egy senki. Akkor meg mit játssza a professzort? A puszta jelenlétével is piszkálja az idegeimet, hát még ha megszólal. Sikerült alig 1 órán belül megutáltatnia magát velem.
- Ebben is? Miért, még mikre vagy képes? - lelökte hanyagul a papírlapot a gondosan kifaragott és lecsiszolt barna faasztalra, ami lomhán leszállt arra. Egyik kezével megtámaszkodott rajta, míg másikat derekán pihentette, jobb lábát pedig a bal előtt keresztezte, így méregetett engem. Az a vigyor, amit már ha álmomból is felkeltenek emlékszek rá, megint kiült az arcára. Annyira gúnyos, annyira magabiztos, annyira tiszteletet követelő, annyira össze tud vele zavarni.
- Azt hiszem, ez már egy másik téma tárgya, Jimin. Én azért vagyok itt, hogy meggyőzzem az igazgató urat, hogy megfelelő vagyok az asszisztensi állásra. - amint megemlítettem a csendben ülő férfit ránéztem felhúzott szemöldökkel, mire ő megköszörülte a torkát és felegyenesedett nagy székében.
- Rendben. Öm... Köszönöm a jelentkezést, és hogy eljött, majd értesítjük, megkapta-e az állást - mondta, hangja néhol kissé megremegett, de a végére már sikerült megtalálnia a saját hangnemét.
- Tessék? Ennyi? De én azt hittem-
- Igen, ennyi. A viszontlátásra, kisasszony - mogorva tekintettel az ajtó felé mutatott, jelezve, ideje elhúznom a csíkot. Pofám leszakad. De még mennyire, hogy leszakad! Megjelenik ez a tahó, és tönkretesz mindent! Miért?! Miért pont most kellett bejönnie?! Máris utálom, mélységesen utálom!
Feldúlt voltam, nagyon is, de tudtam, jobban járok, ha most inkább nem csapok patáliát, jobb, ha elfogadom a helyzetet, és illedelmes módon távozok. Legalább megszabadulok Jimintől és lenyugszok. Felálltam, meghajoltam és kisétáltam az irodából, bezárva magam mögött a hatalmas ajtót. A székek felé pillantottam, ahol Seo Yeonnal ültem még mielőtt bementem volna, meglepett, hogy ekkor már csak hűlt helyét láttam. Talán rájött, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb munkakör neki és hazament. Nos, azalatt a pár perc alatt, míg próbáltam vele pár szót váltani, meg is értem, hogy itt hagyta az egészet. Majd talál magának egy neki való állást.

Napok teltek el úgy, hogy a telefont bámultam, és vártam, hogy megcsörrenjen, akárcsak egy szerelmes kisiskolás. Millió gondolataim között százezerszer jutott eszembe, mi van, ha nem kapom meg az állast? Újabb kudarc, ami újabb darabot tör le a lelkesedésemből és az esélyből, hogy itt maradhassunk Koreába. Ugyanis ha nincs állásunk, akkor nincs pénzünk, pedig az a mozgatórugója az életnek, márpedig én ragaszkodok ehhez az országhoz.
Tik-takk, az óra másodperc mutatója szorgosan rohant körbe, játszi könnyedséggel körözve le a nagy és kismutatót, a mai napon már sokadik alkalommal. Tompa hangja a most körülvevő csendben zajos volt, figyelemfelkeltő, idegesítő. Síri csendre vágytam, olyanra, ami barátom lesz, miközben én az épp eszembe jutó gondolataimon vívódok. Ám ez a csend el sem jött, főleg hogy a telefonom is hirtelen lármázni kezdett. Egy szempillantás alatt a kezembe vettem, és bár a lelkesedésem alábbhagyott, mikor Park Jihu helyett a Maya név villogott a képernyőn, felvettem.
- Mondd - szóltam bele unottan mindenféle üdvözlés nélkül.
- Ennyire ne örülj... - nyögött bele lakótársam a vonal másik végén.
- Maya, mondtam már, ne tartsuk fel a vo-
- Tudom! - vágott közbe, mielőtt befejezhettem volna - De hatalmas lehetőség hullott az ölembe! - hangja ekkor már attól az izgatottságtól csengett, amiről tudtam, valószínűleg valami őrültséget takar.
- Fájni fog...? - kérdeztem szemeimet forgatva. Magamhoz vettem egy szelet sütit, és leültem az ablak párkányára, ami pont akkora volt, hogy kényelmes ülést biztosítson. Pásztáztam a kinti életet, ami mozgalmas volt általában, mivel a belvárosban lakunk. Köd homályosította a látást, sűrű volt, de kilehetett venni az arra járó lelkek alakját. Kicsik és nagyok egyaránt fel-fel-felbukkantak, ki erre, ki arra ment, többségük nem foglalkozott a másikkal, én is csak lopva pillantottam mindenkire.
- Fájni? Miért fájna? Azt sem tudod, mit akarok mondani. Susie, rossz kedved van? Zavarlak?
- Maya, az isten szerelmére, megtennéd, hogy a lényegre térsz?
- Tudod, jöttem erre az állásinterjúra. Nos, a munka nem lett az enyém, de olyat ajánlottak, ami tökéletes lenne neked! Emlékszel, hogy egy sötét pillanatodban azt mondtad, újságíró szeretnél lenni? - szinte alig értettem, mit mond, a háttérben zaj zavarta a hallásviszonyokat és ő is úgy lihegett beszéd közben, mint aki a maratont futja.
- Igen, emlékszek - válaszoltam, miután lenyeltem azt a falatot, amit épp a számba vettem.
- Sütit eszel? Igaz, hagytál nekem is? Meg ne merd enni az összest, mert hazamegyek és akkor tényleg fájni fog!
- Folytatnád kérlek? Ha pont most keresnek, te meg itt nyávogsz a sütiért, a kezedet a telefonnal együtt a seggedbe dugom és még meg is csörgetem! - szépen lassan kezdett felmenni bennem a pumpa, ami ritkán történik meg, de akkor mindenki rohanjon fedezékbe.
- Susie, felejtsd el azt a munkát, ez a neked való! Annyi a dolgod, hogy írsz egy ütős cikket, amivel meggyőzöd az újság szerkesztőségét és tiéd az állás, amit mindig is szerettél volna! Nagy hülye vagy, ha ezt kihagyod, engedd meg, hogy ezt még megemlítsem.
Alig pislogtam kettőt és már sötétség borított kint és bent mindent, az őszi idő hű volt magához, egyik percben még világos van, másikban már az orrod hegyéig sem látsz el. Leszálltam a fehér párkányról és leseperve magamról a morzsát, bementem a konyhába, hogy megigyak egy pohár tejet. Maya nem mondott hülyeséget, és a munka is nagyon jó lehetőség, tekintve, hogy tényleg megemlítettem már életem során, hogy szívesen lennék újságíró.
- És mégis mi a fenéről írjak, ami figyelemfelkeltő? Hogy minden egyes alkalommal kukorékolnom meg röfögnöm kell a kisboltban a hentesnek, ha húst kérek, hogy megértse, mit kérek, mert nem csak a látása szörnyű, de a hallása is? Vagy a szomszédokról, akik valószínüleg hadsereget csinálnak, nem csak családot és a női visít, mint a malac?
- Ötletem sincs. Viszont tudom, hogy meg tudod csinálni. Hiába gondolkodunk rajta, most semmi nem fog eszünkbe jutni, az ihlet a legváratlanabb pillanatban fog pofán csapni. Két hónapod van rá.
- Wow, két hónap? - meglepődtem, azt hittem minél hamarabb kell nekik az az új újságíró. Mondjuk, ha belegondolok, nem is baj, legalább lesz időm kigondolni, mi az, amiről írnék. Talán meg kéne próbálnom.
- Itt vagy? - kérdezte Maya kicsit hangosabban a vonal másik oldalán. Ezek szerint megint beszélt valamiről, csak én nem figyeltem.
- Itt, csak elgondolkodtam ezen a lehetőségen - mondtam a konyhapulton helyet foglaló bögrét bámulva, míg a hajamat csavargattam - Nem tudom, hol tartasz, de ha nem érsz haza nem sokára, megeszem az összes sütit.

Maya sokára jött, így megettem az összes sütit. Unottan kapcsolgattam a TV-t egy takaróba burkolózva a fotelban, mikor kicsapódott az ajtó és a talpig ázott lakótársam szinte berobbant a házba. Zihált, mint aki a maratont futotta, bevágta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodva riadtan nézett rám. Olyan rémült volt a tekintete, hogy átszaladt rajtam a hideg.
- Veled mi az isten történt? Féltél, hogy sellővé változol az esőben, ezért hazáig futottál? - kérdeztem ráncolt szemöldökkel.
- Sokan voltak - lihegte. Jobban szemügyre véve láttam, az arcán lefolyó vízcseppek keveredtek a szemét áztató könnyekkel, és biztos nem a hidegtől remegett.
- Kik? Mi történt? - ekkor már kezdte rámhozni a frászt - Mi történt, Maya? Bántottak?
- E-engem nem... De a lányt igen - mondta remegő hangon, és hátával még mindig úgy támasztotta az ajtót, mintha az kidőlne abban a pillanatban, amint ellép onnan.
- Milyen lányt? Kik bántották? Az Isten szerelmére, Maya, mi történt?!

•°•
°Jimin°
- Verjem az esőbe... - morogtam, amint ázott kutyaként beléptem a házba, bevágva magam mögött az ajtót. Amint beljebb mentem volna, oszlopba ütköztem, majdnem hátra is estem, akkora lendülettel mentem neki Namjoonnak.
- Ne tedd, én már próbáltam - mondta Namjoon unottan, bár nem mintha kérdeztem volna. Nem mintha érdekelt volna!
Egyel több információval, mint amire szükségem lett volna, és valószínüleg sajnos soha nem fogom elfelejteni, újra egyensúlyba helyeztem magam és undorodva néztem a leaderre. Perverz állat.
- Mi van? - húztam el a számat.
- Emlékszel, mikor a múlt hónapban a Vörös Töltényben buliztunk? Akkor is szakadt az eső, mint most. És ott volt az a nő, tudod, a szőke, na az-
Még mielőtt többet mondott volna, a szavába vágtam, már így is többet tudtam meg, mint amennyit akartam - Tudod mit? Nem érdekel - akaratom ellenére is pillanatképek villantak fel az elmémben, nem tudom, mitől undorodtam jobban, hogy el tudtam képzelni Rap Monstert pucéran, vagy, hogy volt gusztusa azt a nőt egyáltalán megcsókolni, akit én bottal sem piszkáltam volna meg.
Levetve magamról a fekete bőrkabátomat, ami mivel vizes volt, idegesítően tapadt a bőrnadrágommal együtt, bementem a konyhába, ahol a konyhatündér Jin éppen sürgött-forgott. Senki nem mondaná meg, hogy ez a teletetovált, piercinges pali egy istennő a konyhában. Vagyis isten. De olyan, mint az anyám, tehát nő. Mondjuk látszik rajta, hogy férfi. Mindegy, szóval ez.
- Mi lesz? - kérdeztem érdeklődve és mutatóujjamat belemártottam a fehér tálban lévő masszába. Épphogy beleérte, olyat rácseszett a kezemre, hogy felnyüszítettem.
- Jimin, elugattam már, ne toljátok be a pofátokat a konyhába, míg főzök, mert letöröm az ujjaitokat, és azzal kaparom ki a szemeteket! - visította, mint egy fába szorult féreg. Tuti tüzel. Bár az igaz, hogy minden alkalommal elmondja, mi meg minden alkalommal leszarjuk és belekontárkodunk a készülő művébe. Allergiás az ilyenre, a konyha az ő terepe, ha rajta múlna, egy pohár vízért sem mehetnénk be, mert össze-vissza fogdossunk mindent, meg beleheljük a szentélyét. Mondjuk, dícséretre méltó kajákat főz, ha ő nem lenne, már rég éhen haltunk volna. Kivéve Yoongi, aki megevett volna minket, hogy több évig pazarolja az idejét semmittevéssel és mások porig oltásával. Ha nem vesszük figyelembe, hogy Jin képes lenne ilyenkor a szart is kipüfölni belőlünk egy kiskanállal, itthon egy jófej alak, akivel el lehet beszélgetni és nagyon jó társaság, mindemellett mindig tudja, mit kell tennie, mi a helyes, ha kell könyörtelen. Nem titok, példaképként tekintek rá ebben.
- Bocs, anya - felhúzott szemöldökkel és feltartott kezekkel hőköltem hátra, majd ki is fordultam a helyiségből.
Alig léptem párat, a maknae jött velem szembe, aki kapott egy jó nagy seggrecsapit a formás popsijára, amint elhaladt mellettem.
- Buzi... - mormolta.
- Hívj apucinak - kacsintottam rá fordulásból. Imádom az arcát ilyenkor. Imádom szivatni. Eszem ágában sincs homokosnak lennem, fúj, inkább dugnám a 220-ba, mint egy pali seggébe, de valahogy mindig késztetést érzek, hogy Jungkookra a frászt hozzam ezzel. És legnagyobb örömömre sikerül. Minden egyes alkalommal. És a gyerek mit csinál? Hát nem igazán ellenkezik. Akkor ki itt a buzi? Kis szaros.
- Hobi? - kérdeztem Sugától, amint lehuppantam mellé a kanapéra, és kikaptam a kezéből a távirányítót. Amint elkapcsoltam, ő visszavette és a vállamra cseszett, mire én felszisszentem, 3 perc alatt másodszor kapok.
- Nem tudom, nem érdekel, és ha még egyszer megteszed, a kezedet eltöröm. - mondta nyugodt hanggal és semleges arccal bámulta tovább a tv képernyőjét. Suga általában türelmes, nehéz felidegesíteni, de nem is kell ahhoz, hogy összeszarásig rugdosson. Egyszer láttam igazán dühösnek, és azt hiszem, köszönöm, ennyi elég is volt. Nyugodt ember, nehéz kihozni a sodrából de emellett eléri, hogy az emberek tartsanak tőle. Nem mutatja ki az érzéseit, de aki már huzamosabb ideje ismeri, tudja, hogy ez a nemtörődöm stílus egy igenis törődő egyéniséget takar. Mint egy öregember. A banda nagyapja. Nem haverkodik mindenkivel, elvan magának, de nem úgy, mint egy magába zárkózott nyomorék, elvárja, hogy a környezete foglalkozzon vele. Egy seggfej nagyapa, 3 dolláros arany nyaklánccal.
- Húzz sorszámot, Jin is a karomra hajt. Ma mindenki tahó?
- Szar az élet Jimin, törődj bele. - vállat rántott és csatornát váltott. Mikor megláttam a képernyőn a híradó feliratot, eszembe jutott, nekem beszámolni valóm van Rap Monsternek.

A szobájában találtam meg, épp beszélt valakivel telefonon, de amint rámnézett, jeleztem neki, mondandóm van.
- Mi van? - megszakította a vonalat, a telefont az ágyra dobta és felém fordult.
- Ma pár szarházi megtámadott egy csajt az egyik kocsma sarkánál - kezdtem bele, amint bezártam magam mögött az ajtót. Jobb, ha először egyedül a leader hallja, az ő kezében van a döntés, hogy mit kezdjen az üggyel.
- És? - kérdezte unottan - Legalább felhúzta mindenki a csajt? - fogta magát és levágta magát az ágyra.
- Nem. - lesütöttem a tekintetem, és nyeltem egyet - Nem hagytam.
- Hö... Hogy mondod? Nem hagytad? - ennek hallatán egyből felült és engem kezdett pásztázni. Tudtam, nem fogja jó szemmel nézni, hogy Supermant játszottam, de nem tudtam mást tenni. Nem tudtam volna szó nélkül hagyni, hogy a lányt a szemem előtt megerôszakolják. Nem, nem akartam ezt. Nem vagyok angyal, ahogy egyikőnk sem ebben a bandával, nekünk is vannak piszkos ügyeink, nem is egy, de nőket mi nem erőszakolunk meg. Elérjük, hogy akarják. Ha a helyzet nem kívánja, nem bántjuk őket. Nem, őket nem, ahogy senki mást, aki nem ártott nekünk. És fogadok, az a lány sem csinált semmi rosszat azoknak a tahóknak. Ezért nem tudtam szemet hunyni a látottak felett.
- Mit tehettem volna?! - csattantam fel. Értem én, hogy a hírhedt, nagy Rap Monsternek kő van a szíve helyén, de akkor is, semmi rosszat nem tettem, sőt! Ennek ellenére, most úgy néz rám, mintha felgyújtottam volna egy házat. Megint. De nem, ezúttal nem ezt tettem.
- Mondjuk elhúzod onnan a csíkot? Szó és minden más nélkül?! Jimin, a brant megesz, nem világos?! - ekkor már ismét talpon volt és fejét fogta, hangja is már jócskán a normálisnál hangosabb volt. Ha engem nem is, őt tuti hallották már a többiek is, ennyit arról, hogy négy szem közt beszélünk. - Már így is szarban vagyunk a rablásos ügyek miatt, egyre többen gyanakodnak ránk, a kis mentőakcióid csak rontanak ezen!
- Miért? Ott voltam, de nem a szarháziaknak segítettem! Új kutyák szaglásznak erre Namjoon, ha nem mutatjuk meg nekik, hogy ez a hely már foglalt, jönnek majd, mint a csótányok, inkább most neveljünk meg pár kölyköt, mint később egy tucatnyit, nem?
- De ne így, te eszetlen! A dolgainknak a felszín alatt kell folyniuk, nem pedig az emberek szeme előtt! És rohadtul nem így kellett volna a tudtukra adni a létezésünket! Kibaszottul nem! - ekkor már félő volt, hogy az utca is hallja Rapmon üvőltözését, nem csak a ház. Értem én mitől szarik ennyire, csak ő nem érti, én hogy gondolom. Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ha egy maroknyi tetünek megmutatjuk, kiknek a keze alatt áll a város - az itteniek tudta nélkül -, nem kell majd később többel foglalkoznunk. Logikus. Annyira logikus. A legenda szerint 148-as IQ-ja van. Na, hát nehezen hiszem ilyenkor.
- De Rapmon, pont te mondtad, a rablásos dolgokat is ránk fogják, viszont most a csaj is látta, nekem nincs közöm ehhez, és így nektek sincs! El fogja mondani, hogy mi történt és meg fogja említeni, hogy én mentettem meg tőlük! Így lesz Rap Monster! Mindenki el fogja hinni és le fognak szállni rólunk. Várd csak ki. - annyira biztos voltam ebben, hogy jobban már nem is lehettem volna. Kereszteztem magam előtt karjaimat és a magas oszlopot néztem magam előtt, aki csak felnevetve csóválta a fejét.
- Jaj Jimin... Annyira naív vagy. Annyira keveset tudsz még. Benned még nem tudatosult, hogy akiket te embernek hívsz, csak korcs lények. Nem vagy itt elég ideje, hogy megtanuld, senkiben nem bízhatsz igazán és azt sem ismered teljesen, akiről azt hiszed, mindent tudsz. Apád is azt hiszi a bőrszékében üldögélve, hogy te csak egy iskolakerülő lázadó 20 éves vagy. Idővel meg fogod tanulni. Mindenkin ott az álarc, ami csak idő kérdése, mikor fedi fel a mögötte lévő szörnyet. Rengeteget kell még tanulnod. Nagyon sokat. - hangja ekkor már lágyabb volt és a hangerőből is lejjebb vett, ám mikor odalépett hozzám és kezével erősen vállamra fogott, arcára komolyság ült, hangja pedig ismét mélyebben csendült - Okkal vagy itt Jimin. Terveim vannak veled, különben már rég elküldtelek volna a brantba. Te sem ellenkezel az ellen, hogy itt maradj, tudom, hogy maradni akarsz, ide akarsz tartozni. Ám túl jó szívű vagy te ide, de rajta leszek, hogy ez változzon. - ujjai szorítása megerősödtek, amint sejtelmesen közelebb hajolt, hogy a következő szavait nyomatékosítsa - Változni fog. Ehhez pedig az kell, hogy mindent úgy csinálj, ahogy én mondom. - kiegyenesedett, elengedte a vállam és hátrébb lépett - Érthető voltam, Park?
- Igen... - lehajtott fejjel válaszoltam. Dühös voltam, rettenetesen dühös, amiért ismét csak lecseszésben volt részem, pedig azt gondoltam, ezzel jót teszek, és segítek. De nem. Bármit csinálok, semmi sem jó.

•°•

- Holnap feljelentést teszünk. - jelentettem ki, amint felálltam a kanapéról. Maya mindent elmondott, hogy minek volt szemtanúja, habár volt egy olyan érzésem, van valami, amit eltitkol, vagy legalábbis nem említ meg.
- Mi? Dehogy teszünk! - nyúlt a karom után, hogy megállítson.
- Hát már miért nem? Ennek már a fele sem tréfa Maya, ez nem csak pár idióta, szervezett bűnőzésről van szó! Mit gondolsz, ki fogja őket megállítani? Én? - néztem rá flegma tekintettel, ám ekkor olyasmi jutott eszembe, amivel sikerült saját magamat ledöbbenteni. - Várjunk csak...
A vörös elengedte a kezem és kérdően emelte rám ekkor már nem könnyes szemeit. - Mi az?
- Ütös cikk, mi? Azt hiszem, meglesz.